Meghalt a Blog! Éljen a Blog!

Kedves Olvasók!
Bizonyára észrevettétek, hogy július óta nem született bejegyzés. Ennek nem az az oka, hogy feladtam volna a terveimet, mely szerint még hosszú évekig borítom rátok a hülyeségeimet. Nem, egyáltalán nem... Az ok csupán annyi, hogy egy komolyabb oldaltól érkező megkeresést elvállalva, átnyargaltam a www.fesztblog.hu-ra.
Itt szintén Csingász név alatt olvashatjátok hétről hétre a bejegyzéseimet, illetve kollégáim szintén remek gondolatait. Tehát amennyiben továbbra is olvasni, átgondolni, esetleg vitába szállni szeretnétek velem, azt megtehetitek itt: www.fesztblog.hu
Tényleg fasza kis oldal, lehet lájkolni a fészbúkon, meg követni twitteren, szóval hajrá!
Ezúton pedig köszönöm az eddigi figyelmet ITT, és akkor találkozunk ODAÁT, ahol az a bizonyos igazság lakozik! :)
Üdv: Csingász

A 'Hegy 7 pontja - Hegyalja Fesztivál 2011

Idén először volt lehetőségem ellátogatni a Hegyalja Fesztiválra (ezúton is köszönöm azoknak, akik lehetővé tették), és erősen reménykedtem benne, hogy ez magasabb szintet fog megütni, mint az idén elég felemásra sikerült PaFe. Mit ne mondjak, nem kellett csalódnom, annak ellenére, hogy ennek a fesztiválnak fő csapásiránya a metál zene, amit én csak nagyon sok szódával/pálinkával, és nagyon kis mennyiségben tudok elviselni. A következőkben nem egy bekezdésnyi okoskodást olvashattok egy idiótáról, aki utálja a metált és ennek ellenére elmegy egy metálfesztre,  ott aztán észreveszi, hogy itt bizony metált játszanak, és ezért elkezd panaszkodni. Inkább leírom, hogy miért az ország legjobb fesztiválja a Hegyalja. Szerintem.

1, Minden szép! A környezet egyszerűen gyönyörű, a Világörökség részének választott tokaji borvidék páratlan, a szállásunk ablakából a hegy oldalába vájt borospincéket és szőlőtőkéket bámulhattuk másnaposan reggelente, valamint egy gólyafészket a szemközti épület tetején. Maga a városka is olyan, mint egy ékszerdoboz, amit ugyan ilyenkor ellepnek a földön fetrengő részegek, de sehol sem csapja meg az embert a rossz érzés, inkább azt érezzük, hogy egy óriási buliba csöppentünk. A Tisza is óriási dob a látványon, arról nem is beszélve, hogy a strandon még le is hűthetjük magunkat teljesen legálisan. A borospincéket meg sem említem, annyira hozzátartoznak a fesztiválhoz.

2, Mindenki jó fej. A helyiek nagyon kedvesek, nem az van, hogy a tökük tele van a sok bort vedelő rokkerrel, egyrészről tudják, hogy a város most keresi meg az éves bevételét, másrészről pedig kíváncsiak, az idős nénikék kiülnek a padra nézni a sok ,jó értelemben vett bohócot. Gyakorlatilag nem tudsz olyat kérni a vendéglátóhelyeken, illetve a szállásokon, amit legalább ne próbálnának megpróbálni teljesíteni.

3, Minden finom! Természetesen a 50/decis lőréktől ne várjon az ember csak vért és könnyeket (bár itt is találkoztunk üdítő kivétellel), viszont ezen kívül a város utcáiban kapható fröccsök és borok, a különböző kajáldákban árusított lángosok, kiflibe(!) pakolt gyrosok vagy éppen a pizzák mind megérik az árukat, nem spórolnak le róluk semmit csak azért, hogy 5 forinttal jobban járjanak a vendéglátósok.

4, Mindenki megértő! A biztonsági embereknek és szervezőknek óriási piros pont! Itt nincs olyan, hogy kivernek a kezedből egy doboz sört a bejáratnál, mert még van benne egy korty, olyan sincs, hogy a szekusokat ellepik az elkobzott teli üvegek (szemrebbenés nélkül vittünk be egy literes bort, igaz, műanyag palackban). Messziről köszönnek, néha még az is kiszalad a szájukon, hogy „gyertek csak!”, meg hogy „jó szórakozást!”. Hoppá! Itt nem üvöltöznek veled, csak megkérnek szépen. A budysurf után nem számíthatsz 4 nyakadnak ugrani készülő kopaszra. Ez a fesztivál legnagyobb erőssége és pozitívuma. Itt senki sem azért van, hogy a másikat basztassa. A szervezők is azt szeretnék, hogy jól érezd, sőt, ők is jól akarják érezni magukat, és a látogatók sem balhézni jönnek, sokkal inkább normálisan szórakozni.

5, Minden (egész) olcsó! Az árak mind bent, mind kint abszolút a földön járnak. Egy korsó sör 390, egy doboz pedig 420. A fesztivál kártyával fizetők további kedvezményt kapnak, bár ez a rendszer még küzd néhány gyerekbetegséggel. Odakint 700 forintért olyan gyrost (kifliben!!) tolnak eléd, amit biztosan alig tudsz majd megenni (összehasonlításként: a VOLT-on egy szelet zsíros kenyér 300 forint volt!!!!), odabent a standard 500/töki pompos kaliberű árakkal találkozni.

6, Mindenki normális! Ugyebár ez egy rockzenei fesztivál, így lehet találkozni a fesztivál előtt kunyeráló punkokkal és rockerekkel, de szinte elvétve, aki idáig elautózik/vonatozik/stoppol, annak van pénze, hogy legalább bejusson, sokkal kevesebb a kétes kinézető vagy éppen mocskos és szakadt alak mint például a Pannónián. Nem bántani akarom őket, ők is szórakozzanak, csak néha ezt mások kárára teszik. Itt ilyesmivel nem is találkoztam. Apropó jegyárak. A belépők díjai nem emelkedtek az elmúlt évekhez képest, ezt a szervezők el is magyarázták a sajtótájékoztatón. Az árak befagyasztásának azonban velejárója lett, hogy a pénzéhesebb, „mainstream” magyar zenekarok nem vállalták a fellépést (pl. Quimby, Tankcsapda), így néhol kicsit furcsára sikerült a program, és ezzel el is jutottunk az utolsó ponthoz.

7, Minden fellépő jó fej! Az itt fellépő magyar zenekarok megértették, hogy a fesztivál nem tud nekik többet fizetni jegyár emelés nélkül, ezért cserébe talán eggyel jobb időpontot/színpadot kaptak mint ahhoz hozzászokhattak. Ezenkívül fellépett néhány kevésbé ismert együttes is, akik a lelküket kitették a színpadra. A külföldiek közül a Slayer egyértelműen nagy dobás volt (cirka 25ezer embert vonzottak a Nagyszínpad elé), de rajtuk kívül volt még minőségi zene bőven!

És akkor tőlem eltérően néhány koncertről emlékeznék meg egy mondatban, már csak azért is, hogy visszaolvasva bennem is felelevenítsék az emlékeket! J

1.       1. Nap.

A Beatrice megint megkapta az első napi első nagyszínpados koncertet, de azért megmozgatták azokat, akik már végeztek a sátorállítással.

A Supernem talán a fesztivál egyik legjobb magyar koncertjét adta délután hatkor a tömött Malátabárban!

A Magna Cum Laude valahogy most elfolyt a nyári melegben, közel sem voltak olyan jók, mint a Pannónián…

A Fish! óriási bulit tolt, a hangulat a tető fokán, volt minden jóság, lassan tényleg kinövik a Malátabárt, de a Nagyszínpad skandálás kicsit megmosolyogtató volt.

A Scootertől a Töp-töp-töp-töröröptöptöp című számukon mi is megvadultunk, amúgy igyekeztünk elkerülni a Nagyszínpadot.

A The Toasters amolyan rejtett nagyágyú volt a programban, jó kis bulit toltak, bár nekem fájt, hogy ilyen legendákra ilyen kevesen voltak kíváncsiak.

Az Airbourne tisztességes rockzenét tolt, de sajnos a Toasters-zel való átfedés miatt csak két számot hallottam a műsorukból.

2.       Nap

A Dob+ Basszus Live műsor ugyan késett egy fél órát, és kicsit erőltetetten indult, de a végére elég érdekes lett, sőt, még az általunk írt dalt is felolvasták.

A Vad Fruttik lerobbantak, és ezért elmaradt a koncertjük, ezért mi nagyon búsultunk.

Megpróbáltuk feledtetni bánatunkat a Maszkura és a tücsökrajon, de sajnos nem sikerült, ezt a koncertet is mintha kicsit megölte volna a meleg, viszont a közönség fenomenálisan viselkedett, mindenki táncolt és énekelt.

A Kiscsillagon a színpadon lévők 50%-a biztosan nagyon be volt bombázva, de ez most csak hozzáadott az élvezeti értékhez, és átfordult a vicces kategóriába.

A Pennywise jó bulit tolt, Téglás Zoli sokat dumált magyarul, volt Kossuth Lajos azt üzente és hasonlók.

Véletlenül odatévedtünk a Deicide koncertre, na őket nem ajánlom a magamfajta mű-metál arcoknak, a szövegeik nagy része az, hogy öööööööööö.

A Mastodontól mindenki sokat várt, így én is, ennek ellenére nagyon kevesen voltak rajta, és az ott lévők is sűrűn ásítoztak.

3.       Nap

A Kowalsky meg a Vega a Nagyszínpadon, 16:40kor is olyan hangulatot teremtett a tűző napon, hogy az ember csak nézett.

A Depresszió… öö izé, volt.

Némi borospince szünet után jött a Guano Apes, akik meglepően nagyon jó koncertet nyomtak, majd felrobbant néha a színpad.

És akkor jött a Slayer, akik jöttek, láttak, fejeket robbantottak le a helyükről, és győztek.

Deák Bill Gyula most valahogy nagyon betalált a fülekbe és szívekbe, kár, hogy a fránya eső rövidre zárta a bulit.

Még elmenőben egy kis Neo, segget rázni tökéletes volt.

4.       Nap

15:30tól Magashegyi Underground a Nagyszínpadon, pont olyan volt, mint amilyennek hangzik.

A PASO hozta a szokásos színvonalat, de egy kb. 8 perces pszichedelikus dallal sokak szájában megaltatta a tejet.

A 30Y volt az egyetlen magyar zenekar akik másfél órát kaptak a Nagyszínpadon, és meglepően nagyon jó bulit toltak, bár Beck Zoli látszólag nem nagyon tudta merre, hány méter.

És innentől maximum a borospincénél található zenegép műsorából tudnék idézni …

Szopóka, nyalóka – az új Arctic Monkeys album: Suck It And See

Ennek a lemeznek nem voltak jók az előjelei. Utólag már kimondhatjuk, hogy az AM harmadik lemeze, a Humbug egy viszonylag gyenge Queens of the Stone Age album volt, és a jó pillanatait is a Cornerstone, illetve a Secret Door című számoknak köszönhette, amelyhez történetesen semmi köze nem volt Josh Hommenak, ugyanis azokat James Forddal vették fel, aki a Suck It And See-nek is a producere volt. Ezek után jött ki két kislemez dal, a Brick by Brick és a Don’t Sit Down Cause I’ve Moved Your Chair, melyek közül előbbi végtelenül gagyinak, míg utóbbi az előző lemez dalainak egyenes ágú leszármazottjának tűnt. Azt a fajta betépett sivatagi rockot pedig én nagyon nem tudtam komolyan venni a majmoktól, arról nem is beszélve, hogy az első és a második lemez után az ember azt várja tőlük, hogy vagy csapják tarkón egy nagy kaliberű puska tusával (például: Brianstorm, The View From The Afternoon, If You Were There, Beware, stb.), vagy egy hajnali, szerelmi csalódással és sok rossz borral átitatott este utáni hazasétálás alkalmával osztozzanak a bánatában (Riot Van, Only Ones Who Know). Mindezen kételyeket súlyosbítandó, pár nappal a lemez megjelenés előtt kijött az album artwork-je, ami gyakorlatilag egy fehér papírlap volt a lemez címével. Mondom magamnak, itt a vég, a kedvenc zenekaromnak annyi, volt bennük két jó lemez, még lesz négy gagyi, aztán eltűnnek. Sőt! A lemez első meghallgatása előtt már be is készítettem a kötelet és a csőre töltött fegyvert, valamint a doboz altatót, biztos, ami biztos. Erre baszki, nem a tengerparton ébredtem 40 perc múlva?

Hitted volna, hogy az Artcic Monkeys egyszer Kings of Leont fog játszani? Na, azért ennyire nem súlyos a helyzet. Magát a lemezt egy elképzelt szituációval, egy minden racionalitást nélkülöző álomképpel tudom legjobban bemutatni:

Sétálsz a tengerparton öltönyben, az arcodba csap a sós szél, valahol előtted egy óriási villa, a terasz a tengerre néz, éppen mulatság van, emberek táncolnak elegáns ruhában mezítláb a homokban. Miután közelebb érsz, magadban megállapítod, hogy mindenki szimpatikus, kedves és az emberek arcáról süt a boldogság. Azonban neked feltűnik a legszebb arcú lány a társaságban. Sejtelmesen közelebb mész, és mikor már csak pár métere vagy tőle, felhangzik a lemez nyitószáma,  a She’s Thunderstorms és azonnal szerelmes leszel. Megfogod a kezét, kicsit arrébb sétáltok a társaságtól és csak nézitek a lenyugvó napot, a szemetekbe tűz, de rohadtul nem érdekel, mert minden olyan király, hogy királyabb nem is lehetne. Eközben Alex Turnerék tovább húzzák a talp alá valót, és jön a Black Treacle, a lemez egyik legjobb dala. Ezután történik egy kis közjáték, Matt Helderst (az AM dobosa) megszállja a „rákkendroll ördöge” és a nyugalom megzavarása érdekében elnyomja a Brick by Brick-et. Ezután a ház ura int, hogy nem azért fizeti ezeket a senkiháziakat, hogy itt bontsák a rendet, és szól, hogy folytassák az eddig megszokott kerékvágásban. Jön a The Hellcat Spangled Shalala, és az egész vendégsereg egyszerre „shalalalázik”, te pedig szentimentálisan csak nézed a lány mélykék szemeit, és belekezdtek egy lassú táncba. Ahogy véget ér ez a dal, megjelenik az est negatív szereplője, Alex Turner betépett alteregója, aki grizzly medvékkel üzletel és ollóval szaladgál (check the lyrics!) és elnyomja a Don’t Sit Down ’Cause I’ve oved Your Chair-t. Nem arat nagy sikert, mindenkinek az eszébe juttatja a Humbugot, páran elkezdik kifülyülni, erre dühében elkezdi zúzni a Library Pictures, erre már te is felkapod a fejed, mert ez bizony igazi, vérbeli „dogshit rockandroll”, őrülten pogózol rá egyet, a lassú részeknél pedig a lányra sandítasz, hogy nem talált-e magának másik herceget. Ezután már azt hinnéd, hogy a negatív figura végre eltűnik, de nem! Inkább bedobja eddigi leggonoszabb trükkjét és megidézi Josh Homme-ot a sivatagi homokból, és jön az All My Own Stunts, benne Homme vokáljával, viszont ezalatt a dal alatt rájössz, hogy ez a negatív figura nem is olyan gonosz, és igazából nem is Turner alteregója, csupán a másik oldala. Közben ismét a lány derekába kapaszkodsz és bólogatsz, mert bizony ez egy fasza dal. Ahogy véget ér, Josh ismét homokként hullik szét, te pedig basszusgitárt ragadsz, letérdelsz a lány elé, és jöhet a Reckless Serenade. Ő elérzékenyül, kicsit könnyezik is, de a dal után egyből átöleled, eközben a zenekar átvedlik frakkba és belekezdenek a Piledriver Waltz-be, ti ismét lassúztok, miközben a bárpultnál magányos szívek törnek össze halkan. A dal véget ér, de a tempó most nem gyorsul, inkább elrepülsz a jövőbe és visszatekintve a kapcsolatra az Örök Szerelemmel időtlen igazságokat fogalmazol meg a szerelemről. Ja, és mellékesen közben szól a Love Is A Laserquest, a lemez legszívszorítóbb dala. Majd ismét a jelenben vagy, éppen veszed az esküvői násznéppé alakuló társaság közepén állsz, két kezedben a lány két keze, mindenki napszemüveg van, a Nap jobban süt, mint valaha, mindenki kezében egy óriási nyalóka és mindenki csak szopja és nézi (Suck It And See), te pedig nem tudod abbahagyni a vigyorgást. A frigy megköttetik, a zenekar belekezd az utolsó dalba, a That’s Where You’re Wrong-ba, előtte viszont Alex zavartan a mikrofonba dünnyögi, hogy ez a legjobb lemez záró dalok az A Certain Rmance óta (és milyen igaza van!). Te csak fogod a lány kezét, közben forog körülötted a világ, egészen addig, míg az utolsó hang el nem hal...

A következő pillanatban pedig már a köcsög vekker ébreszt, hogy irány dolgozni menni! De te igazából szarsz az egészre, mert tudod, hogy a buszon úgyis meg fogod hallgatni újra az egész lemezt, és az egész utazás kezdődik elölről.

THE END

(Ha nem lett volna elég egyértelmű, ez egy mocskosul jó lemez, így a bakancslistámon első helyre került az „eljutni egy Arctic Monkeys koncertre” bejegyzés)

Kamerán innen és túl, sőt, még azon is túl- SUPER 8

Mit lehet tenni, amikor már olyan magasságokat döntöget a hőség, hogy a vizes lepedő se nyújt megoldást? Mondjuk be lehet menekülni a moziba.

A Super 8 című film rendezője, írója, és atyaúristene a Lost szellemi atyja és atyaúristene J.J.Abrams. Ez az egyszerű tény elegendőnek bizonyult, hogy felkeltse az érdeklődésemet, mert ugyan a sorozatot véleményem szerint legalább két évaddal tovább húzták a kelleténél, azt azért nem lehet elvitatni, hogy a forma feszültségkeltésben és váratlan fordulatokban verhetetlen, így hát jogos elvárás volt, hogy a film 108 perce alatt megjárjuk a mennyet és a poklot, nevessünk, majd a következő pillanatban a nadrágunkba vizeljünk és a film végekor az ülés alól kelljen kisöpörni minket a lehullott pattogatott kukoricával együtt. Nos, ilyenről szó sem volt, de attól még remekül szórakoztunk.

A történet szerint a ’70-es évek derekán egy amerikai kisvárosban pár tizenéves gyerek zombifilmet forgat Super 8-as kamerájukkal, míg az egyik forgatás alkalmával nem lesznek szemtanúi egy vonat „kisiklásának”, amely után egy ismeretlen erő/lény/szörny/húsevő növény/kiscica/rántotta szabadul el. (Nem szeretnék semmilyen poént lelőni, szóval a kedves Olvasóra bízom, hogy válasszon). Ezután felborul a kisváros élete, rejtélyes eltűnések, áramkimaradás és egyre feszültebb hangulat tarkítja a mindennapokat. Megjelenik a légierő, akik nagyon titokzatosan keresnek „valamit”. A sztoriról nagyjából ennyit, ebből már kitűnik, hogy a film végén nem az élet nagy kérdéseire fogunk választ kapnunk, és a lélektani ábrázolás sem fog 8 percnél többet elvenni a játékidőből. Ez egy tipikus szörnyes (hoppá, elárultam magam) film, minden klisével, viszont szellemesen megírt dialógusokkal és pár remek ötlettel, mint például a gyerekek főszerepbe helyezése, vagy a ’70-es évek Amerikájának megidézése. Talán a pár évvel megjelent Cloverfield című filmmel lehetne rokonítani, csak itt nem rángatózó kézikamerával igyekeznek növelni a feszültséget.

A film végig izgalmas, csak mégis olyan rágógumi ízzel a szánkban hagyjuk el a mozi termet. Hogy miért? Mert annak ellenére, hogy J.J.Abrams igyekszik meggyőzni minket, hogy ez itt bizony egy okos, misztikus thriller, sokkal inkább E.T. remake-nek tűnik néha. Az elnagyolt vonatbaleset, amely komolyabb pusztítást végez, mint egy atomháború, a kötelező gyerekszerelem és hasonló toposzok elővétele, illetve a végső, mindent eldöntő jelenetben megjelenő feszültségoldás. valamint a film utolsó jelenete mind-mind eszünkbe juttatnak több tucat hasonló filmet. Arról a túlzásról beszélve, hogy a világon nincs olyan 12 éves gyerek, aki szembeszállna egy ilyen „majd ha megnézed a filmet, megtudod”-dologgal, ahelyett, hogy fejvesztve menekítené ki a Batman képregényeit még a megyéből is. Tudom, ez Hollywood…

Összességében ezt a filmet tudom ajánlani, bár én, aki a gondolkodós filmeket kedvelem, nem tudok máshogy rágondolni, mint egy tipikus hollywood-i, nyári „rágógumi-filmre”. Annak viszont tökéletes. Így ha már unod az elviselhetetlen hőséget, de nem teheted meg, hogy lelépj a Balcsihoz és a ZP-ben is épp valami „noname” banda játszik,vagy éppen nincs zséd egy egész estét átmulatni, akkor nyugodtan ülj be a Super 8-ra!

Zűrzavar van, anarchia, drága az étel, viszonylag drága a pia! – A Pannónia Fesztiválon jártunk

Első nap:

Mint az minden évben, idén is a Pannónia Fesztivál nyitotta a fesztiválszezont, és mint minden évben, most sem hagyhattuk ki kedves barátaimmal. Lehet csalódni egy olyan helyben, ahova már szinte haza jár az ember? Egy olyan 5 napos zene fesztiválban, ahova napra lebontva 1300 forint a jegy? Egy olyan fesztiválban ahol a sör normál kocsmai áron mozog és nem 500 forint? És egy olyan fesztiválban, ahova olyan arcok (punkok, rockerek) járnak, akiktől a szüleid születésed óta féltenek, mégse ért eddig egyik évben sem semmilyen atrocitás, és a légkörre a legtalálóbb szó az otthonos (na meg a porral telített)? Sajnos idén, mint minden szerelmi kapcsolatban, hullámvölgybe értünk.

Pedig a fesztivál előtt nagyon pozitívak voltak az előjelek. Öt napra bővült a program, a jegyár még mindig a bőven elfogadható kategóriában mozgott, vagány volt az új arculat a Flúgos Futam szereplőivel, jött az amerikai „nagyágyú”, a Twisted Sister, volt rendes promóciója a fesztiválnak (nem úgy, mint tavaly, pedig akkor volt szerencsém szerepelni a fesztivál reklámjában, amit bárki megnézhet, ha rákeres youtube-on az 200 megtekintés alatti videókra). Akkor mégis mi volt a baj? Hát kezdjük!

A honlapon a csütörtöki napon a pénztárnyitás 12 órára volt kiírva, a kapunyitás pedig 14 órára. Ehhez képest délután 3 fele nyitottak a pénztárak, ekkorra nagyon sok és nagyon ideges ember gyűlt össze. A legfájóbb az volt az egészben, hogy aki lelkes volt, és előre váltott jegyet, annak többet kellett állnia, mint annak, aki ott akarta megvenni. Illetve az sem esett jól, hogy elkapott a déja vu, ugyanis tavaly is ugyanezt eljátszották a szervezők. Ezek után eljutottunk ahhoz, hogy 104 perc hering-üzemmódban való várakozás után bejutottunk. És ezalatt csak egyszer akartak minket megverni! Na de semmi probléma, már csak a táska átkutatáson kellett átjutni. Gyakorlatilag egy Háború és béke vastagságú panaszkönyvet simán tele lehetett volna írni a beengedő szekusok átvizsgálása alatt. Minden elvettek, ami fémből volt, szemöldökcsipeszt, fém bögrét, folyékony szappant, bármit. Kaját és piát ugyebár nem lehetett bevinni, ez ki volt írva világosan, mégis sokan megpróbálkoztak vele, - konzervet eldugni a neszeszerben és hasonló trükkök-, ezeket jogosan elvették, viszont kérdés nélkül dobták ki, pedig csak az volt kiírva, hogy kaját bevinni nem szabad, nem pedig megpróbálni bevinni és aztán visszabattyogni vele a kocsihoz. Bizonyára senkit sem vágott földhöz a 80 forintos májkrém elbukása (bár aki ilyennel próbálkozik, azt nem veti fel a pénz), de attól még ennél nagyobb parasztságot nehezen tudok elképzelni. Na de lendüljünk túl ezen is! Ezután jöhetett a sátorállítás az orkán erejű szélben, és kész is voltunk! A baj csak az volt, hogy a fél napos, szervezési hiányosságok miatti szopkodással elment annyi időnk, hogy lemaradtunk a Velőrózsákról meg a Beatricéről, a 16:50kor kezdő King Kong halott zenekar helyébe pedig bele sem akarok gondolni… De igazából nem annyira zavart minket ez akkor. És hogy miért? Mert fingunk nem volt arról, hogy milyen koncertek mennek, ugyanis a programfüzetek csak másnap érkeztek meg, addig néhány szerencsés volt, akik egy fehér A4-es lapra nyomtatott programot kaptak. Az első nap első koncertje tehát a fél 9 fele kezdő HS7 volt. Bejött az első pár szám, viszonylag jól is szóltak, viszont 3 dal után rohantunk a Twisted Sisterre. És akkor most ennek szentelnék egy külön bekezdést.

A Twisted Sister koncertjét nagyon sokan várták, viszont ahhoz képest nem voltak olyan sokan (biztos még a behozni kívánt éles szélű fogkrémet magyarázták ki a bejáratnál). A zenekar igyekezett megfelelni az elvárásoknak, főleg az énekes csávó (?) tett meg mindent, sokakat meg is győzött, engem sajnos nem. Én viszonylag nehezen tudtam beleérezni ebbe a hajmetál dologba, és mivel két számukat ismertem (vajon melyik kettőt?), ezért azt vártam, hogy majd a többinek legalább a fele legalább akkora durranás lesz, mint amekkorának a zenekar volt beharangozva a fesztivál előtt. Azonban a többi dal ugyan olyan volt, igazából észre se vettem volna, hogy újba kezdenek, ha a frontember nem tolt volna el pár fuck-ot a számok között. Ennek ellenére nem mondom, hogy életem egyik legrosszabb koncertje volt, inkább azt, hogy egy időutazás a hajmetál, a farmerdzsekik, bőrgatyák, sminkelt férfiak, este kilenckor is hordott napszemüvegek és dugásról meg sörivásról szóló dalok korába. Akit nagyon érdekelt ez a kor (vagy mert élt akkor, vagy mert nem), az tuti jól érezte magát, a zenekar mindent megtett (a két ismert dalnál persze én is ugráltam a tömeggel), viszont aki azt várta, hogy majd ezek a srácok térítik meg, hogy legyen a hajmetál felszentelt papja, az azért nem bánta, hogy véget ért a buli.

Twistedék után pedig jött egy megdöbbentő élmény. Egy „tarkón verős”, olyan igazi állat a földről felszedős sokk. Srácok, szégyen, nem szégyen, de a Magna Cum Laude nagyon jó volt! Mondom ezt én, aki eddig, ha csak meghallotta a zenekar nevét, egyből igyekezett összerakni egy olyan mondatot, amelyben egyszerre alany és állítmány a „gagyi” és a „végtelenül kommersz” szavak. A tök véletlen kaptuk el, nem mondom, hogy végig tomboltam a koncertet, de az utolsó 25-30 perc, nagyon derék volt. Az énekes elmondta, hogy a következő dal az édesanyjának szól, aki 3 nappal azelőtt halt meg. Na, onnantól nem lehetett nem szeretni őket, és amúgy tényleg nagyon jól szóltak élőben. A ráadásban volt Nirvana, meg a Beatlestől az All The Lonely People, tehát ez nekem egy csillagos ötös volt, és utólag is elnézést a srácoktól (bár azért a lemezük kétlem, hogy túl sokat fog forogni nálam).

Ezt követően még jutott az Intim Torna Illegálból másfél szám nagyon hátulról, tehát messzemenő következtetéseket nem kívánok levonni, csak annyit, hogy arról a zenekarról is azt lehet mondani, hogy élőben egész jók, de kétlem, hogy túl sokat énekelgetném idehaza, hogy „vágjunk lyukat a kádba”. Majd pedig a kötelező Pafés zúzás a Rózsaszín Pitbullon, ők hozták a megszokott formát, mindenki pont azt és annyit kapott, amennyit várt ettől a koncerttől. Ekkorra már nagyon megfáradtunk, bizonyára közre játszott az elfogyasztott pálinka, na meg a délután sorban várakozással töltött idő, szóval csak annyira volt időnk, hogy feloldjuk Kovbojok- szüzességemet, és meghallgassuk a Kakadalt és irány a sátor!

Második nap:

A második nap reggelén viszonylag egyszerre tért magához az egész társaság, így hát felkerekedtünk egy kis zsömit meg teát beszerezni, ezáltal valamiképp bocsánatot kérni belső szerveinktől az előző esti bűneinkért. Útközben hallottuk, ahogy egy srác éppen azt fejtette ki a haverjának, hogy az ő sátrukat úgy kirabolták, hogy még a ruháikat is elvitték. Na itt már a vállamra ült a kisördög, ugyanis egyrészről tavaly is nagyon sok lopás történt, másrészről pedig előző nap a beléptetésnél láttam olyan arcokat akikre nem hogy 100 forintot, de még egy fogpiszkálót se bíznék (félreértés ne essék, itt nem a punkokról van szó!). Szóval attól kezdve a fejem alatt tartottam az értékeimet alvás közben.  Elfogyasztottuk reggelinket, lassan mindenkinek bebootolt a rendszere, így hát elindultunk dél fele az első sörért. A bökkenő ott kezdődött, hogy sehol se lehetett sört kapni, a beszédes nevű maláta bárban is arcon röhögtek minket, hogy „srácok, itt, sört?”. Eszembe jutott még előtte, hogy szerencsésen hozzájutottunk a fesztivál előtti hónapokban olyan kuponokhoz, amelyekkel 2 sör vásárlása esetén a másodikat fél áron kapjuk. Mondom, mindegy, akkor ne sörözzünk, csak legalább járjunk utána, hogy hol lehet majd egyszer, órák múlva beváltanunk. Ennek kiderítés nagyjából egy egész órát, és 10 megkérdezett személyt ölelt fel, míg végül a főszervező úrtól megtudtuk a válva várt választ: 42! Na jó, igazából ennél is viccesebb volt. A sörkuponokat a Mikulásgyárban váltották be!! Ehhez most nem fűznék semmit, inkább ugorjunk pár órát, és pár csomag vízipipa dohányt, és kezdjük a nap első koncertjével: Maszkura és a Tücsökraj az MR2 sátorban.

A koncert egész jó volt, én minden féle megerőltetés nélkül végigugráltam, csak azt bántam, hogy viszonylag kevesen voltak. Vagyis igazából ez nem igaz, viszont az a sátor akkora volt, mint egy focipálya, és az a párszáz ember elveszett benne, kényelmesen előre lehetett sétálni az első sorig. Pedig szerintem Maszkuráéknak kisebb, füstösebb klubkoncertek jobban állnak, itt a világos, ritkásan feltöltött sátorban este 6 fele nem ütött akkorát a buli, mint szokott, nem volt meg az a varázs, ami máskor mindig ott lebeg a nézőtér felett. De nekem azért bejött.

A sátorból kiszédelegve egyből indultunk a Nagyszínpad, ahol kezdtek már Várpalota büszkeségei, a srácok a telepről, a Vad Fruttik. Az idei évre végre sikerült rájönniük a szervezőknek, hogy egy Várpalotai zenekar, akik amúgy egész jók, simán felférnek az EDDA mellé a főszínpadra, ugyanis tavaly például az akkori Nagysátorba konkrétan nem lehetett beférni. A Nagyszínpadnál viszont kényelmesen elfértünk, végig is ugráltam az egész koncertet, nem volt ez sem valami szuper teljesítmény, „csak” egy „szokásos, király Fruttik koncert.

Innentől azonban meghalt a buli. Volt egy indokolatlan másfél órás szünet, ami alatt vagy mindenhol éppen a beállások mentek, vagy olyan zenekarok mentek, akiknek még a nevét sem hallottam. Pedig még volt hátra egy Sex Action és egy Soerii és Poolek. Utóbbi zenekarról eddig nem sokat hallottam, csak hogy a koncertjeik alatt megjelennek a színpadon kurvák, törpék, művér és kétméteres péniszek, ez viszont elég érdekesnek bizonyult volna, hogy megnézzük. Viszont a másfél órás „koncertkereső bolyongás” (melynek egyetlen zenéhez kapcsolódó pontja, hogy legalább a Gépindulót elkaptuk Kalapácson), úgy kifárasztott mindenkit, hogy nem bírtuk ébren, és a szombati napra tartalékolva erőinket kidőltünk. Pedig a törpék tényleg érdekeltek…

Harmadik nap:

Jó hír, második nap sem raboltak ki minket! Reggeli és az ismét előjövő „szesztilalom” problémájával szembesülve kiültünk a Maláta Bárba beszélgetni, viszont megzavartak minket valami színi előadással, amelynek az előadóit nem akarom megbántani, mert biztos sokat készültek, de annyira nem jött át a jelen lévő másnapos, varacskos disznóknak. Az egész poénja az volt, mikor a színpad berendezése alatt kihozott egy szőnyeget az egyik szervező, és elkezdte kirázni belőle a port, erre valaki hátulról beüvöltött, hogy „mi van Ali, nem indul?”. Ezután átültünk a Jéger Bárba hamis karaoke-t hallgatni. Meglepve vettük észre, hogy az előző években megszokott műsorvezető helyett egy új jött a fesztiválra, aki tajságban egyező szinten volt az előzővel, de testsúlyban előnyt élvezett elődjével szemben. Következő emlékem, hogy 18:30-at üt az óra és irány a PASO koncert a Nagyszínpadon! Itt igazából nem ért meglepetés, jó volt a hangulat, jól szólt élőben a cucc, az egyetlen probléma az volt, hogy a 18:30-as kezdésre nem tudtak sokan felpörögni, ugyanis a fesztiválozók egy része már ki volt ütve, míg a másik fele éppen, hogy csak egy pár pohár sörszörpön volt túl. Annak ellenére én jót ugráltam, csak így a verőfényes napsütésben, viszonylag kevés közönség előtt lagymatagnak tűnt. PASO után átmentünk belehallgatni a Magashegyi Undergroundra, ami ismét meglepetéssel szolgált, mert egyrészről nem volt olyan homi zene, mint vártam, másrészről pedig a dobos valami elementáris erővel verte a bőröket, így néha olyan illúzióm volt, mintha rock koncerten lettem volna. Azért végig nem hallgattuk a bulit, hanem átrohantunk Prosecturára, ahol sikeresen elcsíptük egyik kedvenc nótámat, melynek címe Iszok (Szia Vili!), majd a súlyosabb sérüléseket elkerülendő, inkább némi utántöltés után meglátogattuk a 30Y-t a Nagyszínpadon. Volt szerencsém pár héttel korábban látni őket az egyetemi napokon, és azt kell hogy mondjam, annál a produkciónál csak jobbat nyújthattak, és nyújtottak is. Jó kis koncert volt, addigra már méretes tömeg verődött össze, volt hangulat meg minden jóság. Ezt követően némi képszakadás van, egyszer még csak a Belgára bólogattam egy fél szám erejéig, majd utána hirtelen 0:30 lett és már a Subscribe-ra léggitározok és üvöltözök, annak ellenére, hogy még sohasem hallottam egy számukat sem. De ott és akkor egész igényes zenének tűnt, energikus volt a két frontember, azóta pedig már beszereztem az új lemezüket is, de még csak az ismerkedés fázisában vagyok vele. Innentől kezdve minden célunk az volt, hogy ébren kibírjuk a 2:20kor kezdő Tesco Disco-ig, de sajnos kudarcot vallottunk, olyan 1:45 fele az agy még húzta volna, de a test már megálljt parancsolt. Ezúton is kérném a szervezőket, hogy jövőre tegyék legalább egy órával előbbre, mert tavaly is hasonló okok miatt hagytuk, annak ellenére, hogy nagyon szerettünk volna ott lenni a bulijukon.

Idén olyan nevetséges indokkal, mint érettségi, kénytelen voltam kihagyni az utolsó napot (na jó, az utolsó kettőt, de kétlem, hogy hétfőn a szervezőkön és a fellépőkön kívül sokan lettek volna). Így összességében azt tudom mondani, hogy ez a fesztivál jó élmény volt, mint mindig, viszont az előző évekhez képest sokkal több hibát követtek el a szervezők, amit muszáj lesz kijavítaniuk jövőre, ha nem akarják, elveszíteni az „ember arcú fesztivál” imidzsüket, és ezzel a közönséget. Ezek a hibák akkor lettek volna elfogadhatók, ha egy új fesztiválról lett volna szó, viszotn ez már a (jubileumi) ötödik volt! Nem kell ide Twisted Sister meg Flúgos Futam (bár párszor ahhoz hasonlított a dolog), csak a jól megszokott szint kell, és belegondolni, hogy mivel lehet a látogatók ottlétét élvezetesebbé tenni. Elárulom, nem a 3 órás várakoztatással, a délután 3kor nyitó sörcsapokkal, a nulla biztonsággal és az indokolatlanul elkobzott fémbögrével.

Mosollyal az arcon- Én meg az Ének – emléxel? lemezbemutató a Gödörben

"Az milyen dolog, hogy egy koncerten azért vagy megvadulva, hogy játsszák el még egyszer a mackódalt?"

Most óriási bizalmam van Bérczesi Róbertben. Remélhetőleg sikerült lejönnie a drogokról, és végre visszatér. Hogy ez miért lenne fontos? Mert ez az ember egy zseni. Kiss Tibor és Lovasi András mellett a harmadik legjobb kortárs dalszövegíró, emellett remek zenész, és fantasztikus hangja van. És most ennyit a fényezésről.

Tegnap este Bérczesi feldolgozás albumának lemezbemutatója volt a Gödörben, 1500 forintért, amihez a kedves vendég megkapta a lemez egy dedikált, sorszámozott példáját (külön meglepetés volt, hogy az általam várt gagyi, papírtokos megoldás helyett rendes tokban kaptuk a CD-t). Ez a fajta koncertszervezői koncepció végtelenül szimpatikus volt számomra, illetve mivel mint minden rendes magyar fiatal, nekem is volt kb. egy évem, amíg hiperkarmán éltem, tehát úgy éreztem, ezt nem lehet kihagyni. Őszintén bevallom, az előzenekart megint nem sikerült megtekinteni, pedig a Panírozott Barikák (vagy Barikád, vagy mi a répa) az üvegen keresztül egész jónak tűnt. De az a fránya előzőleg elfogyasztott szilvapálinka inkább a hátsó rész felé vezetett minket ahol is két széket vadászva inkább erőt gyűjtöttünk a főkoncertre.
Az Én meg az Ének formáció elvileg Bérczesi saját produkciója, de a koncerten sok zenésszel volt a zenekar kiegészülve, a legtöbbjük közös halmazt képez az újjáalakult hiperkarmával. Így bármennyire is jó volt a koncert, nehéz volt kiverni a fejemből, hogy ez a program igazából a hiperkarma visszatérésének felszopó lánya, egy kis reklám, egy kis próba, hogy megy a közönség előtt a régi zenésztársakkal. Ha az is volt, jól végezte a dolgát.

Maga a koncert kissé késve kezdődött, de pont időben ahhoz, hogy nagyjából megteljen a hely (és ahhoz is, hogy kiürüljön a pénztárcánk), de azért telt házról nem lehetett beszélni. A dalok a lemezen akusztikusan vannak felvéve, itt pedig elektromos gitárral voltak eljátszva, és sokkal jobban is szóltak. Bérczesi átértelmezései zseniálisak, hallhattunk dalokat a Kispáltól, a Bonanza Banzaitól, Zorántól, az Európa Kiadódótól, sőt még az Idő Urai című zseniális magyar rajzfilm egyik betétdalát is. Az egyik csúcspont pedig a Mackódal volt, ezt még meghallgattuk volna jó párszor. Talán egy dal van, ami nem lett jól eltalálva, ez a Beatrice Nagyvárosi farkasa, ez nekem ott még nem tűnt fel, viszont ma a CD-n meghallgatva rá kellett jönnöm, hogy ebben valami tényleg nem stimmel. Ezen felül a koncert nagyon jól sikerült, jó volt újra látni Robit a színpadon, jó volt látni, hogy a zenészek mosolyogva játszották el ezeket a dalokat, amelyek pont így működtek, hogy se a közönség, se a zenekar nem vette őket túl komolyan. Ezek a számok ritkán érik el a két percet, ennek megfelelően a koncerten el is hangzott az összes, és így is még bőven 40 percen belül voltunk. A közönség pedig teljesen be volt indulva, én még sohasem hallottam ilyen kevés embert ilyen hangosan éljenezni és követelni a ráadást. Jött is menetrendszerűen, viszont nem az, amire számítottunk. Én úgy tippeltem, mint az eddigi legutolsó Biorobot koncerten a közönség kedvenc nótákat eljátsszák újra, ehelyett azonban eljátszották a mackódal refrénjét és egy hiperkarma dalt (a felejtőt btw)! Na ott megvadult a nép. Aki eddig egyhelyben állt és csak a fejét mozgatta a sörét markolva és a tökét vakargatva, az is elkezdett ugrálni, hihetetlen volt rádöbbenni, hogy az emberek mennyire szerették ezt a zenekart és sokaknak milyen meghatározó élményt jelentettek. Ezután nem lehetett megcsinálni, hogy nem jönnek vissza újra, szinte felrobbant az egész terem, erre megjelent Robi, felhívta a dobost és elnyomott még egy hiperkarma számot. Na ott olyan érzésem volt mint legutóbb a Kispál búcsúkoncerten, hogy élve meggyújtottam volna magam, ha ezt kihagyom. Hihetetlenül együtt volt a közönség és a zenekar, ők pedig meghálálták a bizalmat, és ami külön öröm volt, hogy a hangosítás is teljesen korrektül szólt. Amint kiszabadultunk a fülledt teremből a szabad levegőre, az embereket kerülgetve nem bírtam letörölni a mosolyt az arcomról. Ahogy láttam nem voltam ezzel egyedül.

Na, ezért vetettem én minden bizalmamat Bérczesi Róbertbe. A tavalyi Kispál feloszlás óta minden fesztivál magyar headlinere vagy a Quimby, már ha az adott fesztivál ki tudja csengetni a megemelkedett tarifájukat vagy a Kiscsillag, amit én személy szerint egy jobb háttérzeneként tudok csak értelmezni. Szóval van itt bizony ám űr, amit be kell tölteni és a hiperkarmánál jobb megoldást el sem tudok képzelni. Hajrá!

A fotó minőségéért elnézést, elkészüléséért pedig köszönet Boci mamának!

Szolgálati közlemény

Hisz megígértem! A februári fagyban tett ígéretemhez híven a madarakkal együtt a blog is visszatér tavasszal. Azt mondtam, hogy májusban jelentkezem, és egy nappal még mindig szorgalmasabb voltam a kelleténél. Mostantól igyekszem ismét nyitott elmével járni és időről időre rátok zúdítani a hülyeségeimet. Most a The Strokes új lemeze következik, ma este pedig Bérczesi Róbert lemezbemutatójára vagyok hivatalos, és ha sikerül bejutnom, onnantól semmi sem tart vissza, hogy tudósítsak nektek (esetleg valami nagyon meglepő italakció). A további tervekről később. Sziasztok!

Az élet császárai visszatértek- The Strokes: Angles

Everybody’s singing the same song for ten years – énekli Julian Casablancas az új album első kislemez dalában, az Under Cover of Darknessben. Megmondom őszintén én ezt magamra vettem, és csupán annyit tudok felhozni mentségemre, hogy mindenről a The Strokes tehet. Ugyanis azzal, hogy kereken 10 (!) évvel ezelőtt letették az asztalra a rockzenét t a sírból kirángató, zseniális bemutatkozó lemezüket, az Is This It-et, egy jó időre beköltöztek a hifimbe, és legalább 3 jegyű a száma annak, hogy hányszor hallgattam meg azt a zseniális albumot. Azóta jöttek ki újabb lemezek is, a kritikusok szokás szerint le is köpdösték őket sorra, és a kárörvendők már dörzsölték a tenyerüket, hogy egy újabb egylemezes csodazenekarral van dolgunk, akikről végül kiderül, hogy tényleg akkora koszos senkik, mint amilyennek ki akarnak nézni az imidzsükkel. Mert hogy imidzsük az van. A teljes szétesettség, a szüntelen dohányzás, a kopott bőrdzsekik és a sportcipők amilyen közhelyesek, olyan rohadt menők. Bár nem nehéz előadni a szétesettet annak, akit már 14 évesen Svájcba kellett vinni alkoholelvonóra. (Csablancas) Én a magam részéről a többi lemezüket is nagyon szeretem (bár a legutóbbin tényleg kb. 5-el több szám van a kelleténél), de azt be kell látnom, hogy a debütáló albumhoz hozzá se tudnak szagolni. És akkor el is érkeztünk 2011-be, ahol is sokéves hallgatás után új The Strokes albumot foghatunk a kezünkbe (ha van még ember rajtam kívül, aki használ CD-t). Állítólag a lemezt úgy készítették, hogy nem is találkoztak a tagok, hanem e-mailben küldözgették egymásnak a hangmintákat és dalkezdeményeket. És hogy ennek fényében milyen lett az új lemez? Hát olyan „izés”.

Az igazság az, hogy ezen a lemezen is túl sok szám van. A baj azonban az, hogy összesen 10 dal van a lemezen. Akkor az egy szar lemez? A válasz egyértelműen nem. Nekem a magam részéről az a problémám, hogy én ezt a zenekart egy tökös, letisztult rock and roll bandának ismertem meg, és így nem tudom tolerálni a zenéjükben az elektronikát. 3 dalban van jelen komolyabban az elektronika, azok sajnos gagyibbak is. Sőt, a Metabolism című dalban Casablancas egy az egyben Matt Bellamy-t nyúlja, ami azért a Strokestól  több mint necces. Viszont mielőtt leszedném a keresztvizet az Angles-ről egyből a védelmére is kelek. A lemeznek több mint a fele király, dögös, seggrázós, hangosan éneklős, tarkón baszós. A már említett első kislemez dal és a Taken For A Fool az év slágerei egyenlőre nálam, és minden egyes meghallgatásuk után elmorzsolok egy könnycseppet, hogy a kedves fesztiválszervezők miért nem tudják már kitörölni a telefonjukból a Prodigy meg a Chemical Brothers számát és helyette rácsörögni a Strokes-os srácokra, hogy jöjjenek már ide is megmutatni, mi is az a rock and roll. Sőt, ha már kitomboltuk magunkat a Gratisfaction-re is, ami ugyancsak a lemez egyik jó pillanata, akkor szipoghatunk a jó öreg Casablancassal a Call Me Back és a Life Is Simple In The Moonlight alatt, amelyek a lassabb vonalat képviselve is jól eltalált dalok.

Összességében két dolgot állapíthatunk meg az Angles-el kapcsolatban. Az egyik az, hogy ugyan semmivel se jobb, mint a Strokes előző két lemeze, de nem is rosszabb, és bőven vannak rajta király dalok, amikre akár bulizhatunk is, ha van az ismerőseink között olyan, akinek a zenei szűrője ismeri a Flour, SP és Lady Gaga nevű trójai falovakat, melyek szépen felzabálják az ember agyát, és csatlakozik hozzánk.

A másik dolog meg az, hogy ha nagy leszek, Julian Casablancas akarok lenni.

A Pokol kapuja belülről zárva van - Fedél nélkül New Yorkban/ Beszélgetés az írásról (Nyitott Könyvműhely Könyvkiadó)

Volt egy könyv, amivel számtalanszor találkoztam, amikor a könyvkereskedő láncok honlapján beírtam a keresőbe kedvenc íróm, Kurt Vonnegut nevét. Pár hete ismét a megakadt a szemem a már sokszor látott borítón, méghozzá egy leértékelési hírlevél kapcsán. Gondoltam 900 forintot megér egy Vonnegut kötet. A könyvesboltban szembesültem a rettenetes ténnyel, hogy ebben a könyvben mindössze pár mondat származik kedvenc szerzőmtől. Mégis megvettem valamiért. Alig pár perce, hogy kiolvastam, és mégsincs bennem csalódottság. Sőt örülök is, hogy megismerhettem a könyv által egy kivételes szerzőt.

Ez a könyv a Fedél nélkül New Yorkban – Beszélgetések az írásról című dupla kötet.A könyv szerzője Lee Stringer, aki a nyolcvanas évek elejétől a kilencvenes évek közepéig kokainfüggő hajléktalanként élt New York utcáin. Ennek az előzménynek a tudatában máris emelnénk a kalapunkat, hogy innen el tudott jutni odáig, hogy a kezünkbe fogjuk a könyvét, pedig az ő esetében sokkal többről van szó. Ez az ember nem egy olyan hajléktalan aki valójában egy drogért reszkető testbe zárt zseni, aki „ihletett” állapotban csodálatos verseket vés mocskos utcai WC-k falára, meg metrószerelvények ablaküvegébe . Nem, Lee Stringerről az első pár oldal elolvasása után kiderül, hogy nem zseni. Ő „csupán” egy hihetetlenül értelmes, nyitott és fogékony elméjű, a végsőkig földhöz ragadt realista író, azzal a kisebb hendikeppel, hogy hajléktalan és igen komoly (úgymond egyoldalú) kapcsolatot ápol a crack nevű füstté szublimáló, illékony múzsával. Ez az ember, egy közel két méter magas, bajszos, szódásszemüveget viselő fekete férfi, akit előbb nézne az ember dokkmunkásnak vagy Village People tagnak, mint írónak. Pedig az, méghozzá olyan, akinek a szintjét sokan szeretnénk megközelíteni, vagy legalább elérni, hogy egy kávé mellett beszélgethessünk vele, és néhány szót hozzánk vágjon.

A könyv 18 fejezetből áll, amelyek eleinte mutatnak valamilye történetiséget, de a kötet közepére átcsapnak külön álló sztrorikba amik Stringer eszébe jutnak írás közben. Először elmeséli azt a felemelő történetet (ez lehet, hogy csöpögősen hangzik, de egy magam fajtának bizony mérhetetlenül érdekes), hogy hogyan indult el egy new yorki hajléktalan az írás útján. Röviden annyi, hogy valahol a Központi Pályaudvar alatt, egy elhagyott folyosón feküdt, teljesen szét volt csúszva az elvonási tünetektől, de nem volt anyaga és ezért hogy elüsse az időt, keresett valamit, amivel kitisztíthatja a pipáját. Egy ceruzacsonkot talált amit valamilyen oknál közben kivételesen inkább elkezdett írásra használni. És írt. 5 órán keresztül. És erre az 5 órára teljesen elfeledkezett a drogról. Elfeledkezett mindenről.

Eután megismerhetjük az utcára kerülésének a történetét, és ezzel együtt végigkísérhetjük a drogfüggőség stációin is, egészen a teljesen kiszolgáltatóttá válásig. Megtudhatjuk milyen volt a 80-as években összetűzésbe kerülni a törvénnyel Amerikában, milyen volt a new yorki utcák söpredéke között tölteni több mint egy évtizedet, milyen volt látni a körülötte lévő emberek folyamatos leépülését, milyen volt másodpercenként emberi tragédiák tömegébe ütközni. És tudja a Kedves Olvasó, hogy mi a legdurvább ebben a sok borzalomban? Hogy Stringer úgy emlékszik vissza rá, mint egy kalandra, amit később szó szerint ki is jelent. A legtiszteletre méltóbb ebben az embernek, hogy megmaradt EMBERNEK, és bármilyen helyzetben is volt, nem vitte rá a lélek, hogy lopjon, segített azokon akiknek tudott, és a saját leleményével és kitartásával elérte, hogy fedél kerüljön a feje fölé. A drogról pedig csupán hiúságból szokott le, meg akarta mutatni önmagának, hogy képes rá. Ugye milyen könnyen hangzik azt, amire másik életük végéig képtelenek. És ebben rejlik Stringer zsenialitása.

Maga a könyv azért nem egy tökéletes remekmű, a 18 fejezet között találunk olyat is, ami sehogy sem kapcsolódik a szerző hajléktalanságához, inkább a Street News lap (ahol íróvá lett, előbb mint rikkancs, később mint szerző, végül mint főszerkesztő – a new yorki Fedél nélkül) egy cikkjének történetét írja le, vagy saját politikai nézeteit fejtegeti olvasi levelek segítségével. Nem ennek a könyvnek a megírása a csúcsteljesítmény, sokkal inkább a megírás és megjelentetés jogának kivívása.  A szerző sohasem akar az olvasú érzelmeire hatni, ezért kicsit száraznak tűnhet a megfogalmazás. legjobban úgy tudnám elképzelni, mintha Lee újság-beli rovatának cikkeit szedték volna egymás mellé. Igazából a végeredmény szempontjából mindegy, hogy hány kevésbé illeszkedő fejezet vagy gondolat van benne. Ez egy olyan ember visszaemlékezése, aki megjárta a Poklot, és képes volt a belülről bezárt ajtót is valahogy kijátszani,kisurranni, hogy krónikása legyen az ott történt dolgoknak, legyenek azok borzalmasak vagy éppen mulatságosak (bizony ilyen is megeshet egy hajléktalannal). A könyv az ilyesmire fogékonyaknak sok fej- és állvakargatással teli, majd az olvasást követően sokáig gondolkodásra késztető olvasmány lehet, de a többieknek is érdekes lehet, hiszen ritkán ül le az ember 252 oldalon át beszélgetni egy drokfüggő hajléktalannal.

A könyv második felében két beszélgetés olvasható, amely Lee Stringer, Kurt Vonegut és egy Ross nevű kérdező (bevallom, kerestem, de az egész könyvben nem szerepel az ő teljes neve) között zajlott le a könyv megjelenésekor, 1999-ben. Itt a két írót az írás folyamatáról, a művek születéséről és irodalom-filozófiai kérdésekről faggatják, általában rettentően nagyívű, túlságosan általános, már-már banális kérdésekkel (kb. olyanokkal, hogy „milyen írónak lenni?”). A válaszok viszont ennek ellenére hol nagyon szellemesek, hol pedig olyan érdekesek, hogy be kellett hajtanom a lapok sarkát, így ha valaha az írásról kérdeznek és okosnak akarok tűnni elég lesz itt kinyitnom, és máris lábaim hever előtt majd a világ. A viccet félretéve, valóban be lettek hajtva azok a lapok, mert nagyon súlyos és mégis érdekes gondolatokat tartalmaznak két végtelenül közvetlen ember előadásában.

Összeségében megért 900 forintot az, hogy sok órát hallgathattam egy öreg homless memoárjait unalmas estéimen, akiről eközben kiderült, hogy remek író, valamit csattanóként beülhettem kedvenc írom és újdonsült barátom mellé egy érdekfeszítő beszélgetésre az írásról.

Kicsi ország nagy reménnyel - sok-sok gondolat a Quimby új lemezéről

Előzmények:

Mikor először meghallottam november elején, hogy lesz új Quimby lemez, azt gondoltam, hogy egy újabb EP, maximum 5 dallal, esetleg mellette némi önismétléssel.
Bevallom őszintén, már jó ideje nem voltam Quimby koncerten. Ennek az az egyszerű oka, hogy meguntam az önismételgetést, hogy lassan én jobban tudtam mi következik, mint a zenekar, és nem nagyon volt kedvem ezredszerre elordítani a Homo defektust, meg elérzékenyülni a Most múlik pontosanra. A tavaly megjelent két EP, az Ajjajjaj és a Lármagyűjtögető, meg, hogy úgy mondjam, nem igazán talált szíven. Előbbiről az Álmod ébren tartot, míg utóbbiról a Cuba Lunaticát találtam értékelhetőnek, Quimby szintűnek. A többi dal vagy komolytalankodás volt (pl. Made in China, Nice day), vagy végtelenül gagyi szöveggel dolgozott (pl: Ajjajaj, Haverom a J.J.Cale). De ez a múlt, és most már mindenki a kezében foghatta a karácsonyfa alatt az új Quimby lemezt, a Kicsi országot.
 17 dal, az bizony nem kevés, majdhogynem lehetett volna duplalemez. Bennem elsőként az merült fel, mikor megláttam a WAN2-ban a tracklistet, hogy nem megy-e a mennyiség a minőség rovására. Kérdésemre a válasz a cikk alján található.
Újdonság?:

A legtöbben azért elégedetlenkednek az új lemez miatt, mert hogy minden dal úgy hangzik mint egy régebbi Quimby nóta. Kérdem én, hogy mi a jobb, ha nem is adunk ki lemezt, hanem ugyanazzal a repertoárral turnézunk hosszú évekig, mint például „kedvenc” MAGYAR zenekarunk az EDDA, vagy   ’urambocsá a Kispál anno, de akkor még olyan szenteket, mint a Stones, nem is említettem. A Quimby 5 éve adott ki legutóbb lemezt, kellett egy új, hogy ne változzanak ők is az országban portyázó fogatlan rockdinoszaurusszá. A lemezt figyelmesen végighallgatva pedig rájövünk, hogy itt nincs szó semmiféle önismétlésről, csak egyszerűen ugyanaz a zenekar játszik, mint az eddigi lemezeket, na de emiatt vesszük meg az albumot, nemde?
Egyébként borító meg a promóciós fotók és plakátok is elég cirkuszi hangulatúak, kevésbe, mint az Ajjajajjnál, de így is leginkább egy cirkuszi vagy vándorzenész társulatra hajaz a Quimby új imidzse, ami a lemezt meghallgatva abszolút megállja a helyét.
Fogadtatás:

Úgy általánosságban jól fogadta a sajtó és a közönség a lemezt, egyedül a végtelen sznobizmusáról és elektronika majmolásáról híres Quart dobálta meg szarral a zenekart. De tőlük ezt már megszokhattuk.  És hogy én hogyan fogadtam? Először odáig voltam, meg vissza, aztán kicsit árnyaltabb lett a kép, míg végül… Na de járjunk végig számról számra, úgy könnyebb lesz befejezni a mondatot!

Dalról dalra:

Intro: Ennek egyáltalán nem látom a létjogosultságát, általában konceptlemezeknek szokott introja és outroja lenni, vagy pedig olyan albumoknak, amiben a dalok egy nagy egységet képeznek, viszont a Kicsi ország egyik halmazba sem illik, arról nem is beszélve, hogy a zenekar tagjai a lemez megjelenése előtt több interjúban is hangoztatták, hogy azért lett Kicsi ország a lemez címe, mert sok, teljesen eltérő dalból áll. Igazából ki lehet ezt az 54 másodpercet bírni, de az album többi részéhez semmi köze nincs, így értelmetlen volt rátenni.
Legjobb szöveg: -

Nem volt kulcsom: Szerintem ez a lemez legjobb dala. A szöveg nagyon király, a plüssmajmos refrén zseniális, ez egy tipikus Quimby nóta, és ez tényleg egy NÓTA, amit még nagyon jó lesz részegen üvölteni koncerteken. Zeneileg is abszolút rendben van, a végén van egy kis zúzás(ocska).
Legjobb szöveg:  „Egy plüssmajommal ketten kéz a kézben”

Ultravaló: Ez a dal először nagyon bejött, főleg a refrén, de aztán többször meghallgatva már árnyaltabb lett a kép. Nagy fekete pont Kiss Tibinek, a „csavarog a holdsugár” részt egy az egyben úgy énekli, mint Charlie. A dalcímben szereplő szóvicc is rettenetes. Magának a dalnak a szövege – főleg a dal elején- engem az Ajjajjajra emlékeztet, az is jó dal volt (legalábbis a kevésbé ortodox rajongók szerették), csak a szövege volt egy kicsit (nagyon) bugyuta a Quimbyhez viszonyítva. És ez is az. A dal főleg zeneileg okés, meg az üvöltős rerfén is jó, de így is elbújhat a lemez többi remek dala között.
Legjobb szöveg: „A puritán ösztön és a szükség vezet/ Szanaszét mardosom a tetemeket”

A bolond meg a gyermek: Itt egy konkrét képet fest elénk Kiss Tibi, szinte látjuk magunk előtt az eszelősen táncoló bolondot, és a piszkos arcú, megilletődött, kétségbeesett kisgyermeket, mögöttük meg a baljós árnyakat a falon, felettük a lángoló tetőt, ne meg azt a girhes, kóbor macskát. Ritka az ilyen konkrét és képszerű szöveg a Quimbytől.
Legjobb szöveg:” Csak a bolond meg a gyermek/ Akik bátran hinni mernek/ Abban amit elibéjük/ Gurigatott a sors”

A szebbik nem és a rondábbik igen: Teljes komolytalanság. A fejemet tenném rá, hogy először a dal szójátékos címe volt meg, és utána készült a dal. Ilyet mostanában nem igazán hallottunk tőlük. Valamelyik  EP-n el tudtam volna képzelni, mindkettőn voltak hasonló vicceskedések, de ide annyira nem illik.
Legjobb szöveg: „Lukat üt a golyó/ Halad egyenesen a szívre gyúrva/ Mint a te szemed Cupido/ Küldönceként eszi magát a húsba”

Sail Away: Valahol egy kritikában olvastam, hogy a szerző szerint jó a lemez, csak az angol nyelvű dalok nem kellettek volna. Nos, szerintem meg annyira kellettek a lemezre, mint egy falat kenyér. Ezek kicsit feloldják a lírai magyar szövegeket. Mert ugye az emberek többsége, aki megveszi az albumot, leül, és várja az olyan Kiss Tibi szövegeket, amire csettinthet, hogy ez igen és egy roséfröccsös, sznob társaságban is bármikor előkaphatja őket, amikor okosnak és műveltnek akar tűnni. Nem véletlen a több elborulás a lemezen, meg a komolytalakodó nóták az EP-ken, a Quimby alapvetően egy rockzenekar és Kiss Tibi sem egy versmondó fiú.  Tehát kellettek ezek az angol dalok, ez is jó, egyszerű, majdnem-egy-gitáros ballada.
Legjobb szöveg: „The sky above the bay is growing grey/We might be special ones if you’d stay/Just for today”

Elviszi a szél: Ez az első zúzós szám, szinte sajnálom a dobot, amit hallhatóan Faszi próbál szétzúzni a dal végére. Ez engem a Káosz Amigosra emlékeztett, a belassulós, csilingelős refrén miatt. A szöveg egyszerű, mint a százas szeg, de itt annyira nem zavar. Amúgy meg a lemez hallgatása közben itt gondol az ember legjobban arra, hogy ez bizony élőben lehet katartikus.
Legjobb szöveg: „Megrágott csontokon csillog a dér/ Tudom egyszer elvisz a szél”

Cukrot öntök: Na, emiatt a dal miatt volt kiakadva az általam már említett Quartos kolléga. Minden féle dac nélkül, de ki kell jelentenem, hogy én bizony nagyon szeretem ezt a dalt. Úgy képzelem, hogy ülök egy totál szétkúrt lakásban, egy kegyetlenül, durvázós házibuli után, éppen kávét csinálok, halál másnapos vagyok, ezért kiömlik a cukor az asztalra, de nekem nincs erőm felszedni, ezért csak lerogyok egy székre és rajzolgatok a cukorba. Közben az előző estén jár az agyam (ami maradt belőle) és azon gondolkodom, hová tűnhetett a csajom. Eközben meg ezt a dalt dúdolgatom magamban. Előre is bocs Tibi, ha valami teljesen más értelme van, és csak én magyarázom bele a saját hülyeségem…
Legjobb szöveg: „Kiskanalammal méricskélem/ Milyen mély a csend – idelenn/ És hogyha van az Úristen/ Hogy van odafenn?"

Turning to the blue: Ez a legkirályabb angol nyelvű Quimby dal, amit valaha hallottam (a másik kedvencem az
első lemezről a Dancing on my grave). A szövege zseniális, az egész nagyon jól össze van rakva, még az egy-két
helyen fellelhető affektáló énekhang is csak hozzátesz az dal egészéhez, a magyar rész is jó ötlet. És ezt volt kár feltenni a lemezre? Ugyan már!
Legjobb szöveg:” I was told by the priest: Hey boy, you’d better open your eyes!/ I felt the pain of the demons in my brain skatin’ on thin ice”

Leszek ma én a tiéd: Ez a dal a lemez egyetlen Liviusos dala. Ami azért nem olyan jó, bár kap egy dalt Kárpáti Dodi is, de azért a Quimby csak úgy sokszínű, ha Livius mester is hergeli a tömegeket néha. Általában egy Quimby fan vagy „kisstibis”, vagy „liviusos”, én az előbbit bírom jobban, de azért az utóbbi nagyobb showman, az ebből a dalból is kiderül. A dal maga, hasonlít az Elvisz a szél-re egy kicsit, abban mindenképp, hogy ez a másik zúzós szám a lemezen.
Legjobb szöveg: „Na gyere vérvörös negyed/ Ma elnyerem a kegyed/ Mea maxima culpa belefér/ Hátraszeged fejed/ Édes amikor kérges tenyerem az öledbe ér”.

Amit kergetek: Ez egy olyan együtt izzadós, dölöngélős szám, van valami hang az első versszak alatt, ami engem egyértelműen birka bégetésre emlékeztet, de ez annyira nem fontos. A legjobb része a dalnak, amikor a zenekar ének-képes tagjai (tehát Tibi,Livius,Dódi és Szilárd) egyesével éneklik a refrént. Ennél a dalnál is eszembe jut, hogy mintha már hallottam volna, na de kit zavar, ha jó a dalà Ez rímel!
Legjobb szöveg: „Nyitva az ajtó/ Berreg a vekker/ Rugdos az ösztön/ Villog az enter”

Tébolyda: A bolond és a gyermek testvérnótája, legalábbis nálam. Itt is nagyon képies a szöveg, látom magam előtt a jelenetet, ahogy megyünk végig a Lipótmező folyosóján, egyenként táncolnak elő a különböző fizimiskájú őrültek, és valahol a sarokban ott ül Tibi, és alig hallhatóan penget valamit a gitárján. A lemeznek ez is egy kiemelkedő dala.
Legjobb szöveg: „Kómában fekvő idegenek/ Fogaik között szorítják/ A remény rózsaszín magvait/ És a fejemben zúgnak a szirénák”

Lepedőország: Sok kommentelő írja a neten jobbra-balra, hogy a Quimby elkurvult, és túl kommersz lett, meg túl mainstream. Na most melyik zenekar merne egy ilyen „dalt” tenni a lemezére ma Magyarországon? Van egy olyan érzésem, hogy senki. De ez nem véletlen, és még a Quimybnek sem áll jól. Én ezt túl művészieskedőnek érzem, a honlapról mondjuk letölteném meghallgatni, de erre a lemezre, amire sok évet vártunk, nem igazán kellett volna. Emiatt a dal miatt úgy érzem, hogy ez nem is egy NAGYLEMEZ, csak az elmúlt években készült összes szám feldobálva egy albumra. Ha pozitív dolgot kéne említenem ezzel kapcsolatban, akkor azt mondanám, hogy legalább Kárpáti Dódi adja elő, egy másik hangját és arcát bemutatva így a Quimbynek.
Legjobb szöveg: -

Gekko boogie: A harmadik angol nyelvű szám, a lemez legeklektikusabb dala. Ki hallott már olyat, hogy egy rock dalban egy gekko sipákolása (vagymi) adja az ütemet? De ez nem is rockdal, sokkal inkább olyan, mintha egy turmixba beledobáltak volna egy kis rockot, egy kis reggaet, néhány amfetamin-származékot, pár trópusi gyümölcsöt meg egy élő gekkót. Amúgy szerintem ez a szám is arra jó, hogy a nagy világmegváltó szövegek súlyát kicsit leveszi a zenekar válláról, és lehetőséget biztosít egy kis egyszerű örömzenélésre meg hülyéskedésre. Ebben nincs legjobb szöveg meg bravúros zenei megoldás, hanem csak nagy adag elszállás meg seggrázás. És ez tök jó.
Legjobb szöveg: -

Jekyll és Hyde: Szerény véleményem szerint a Nem volt kulcsom mellett a lemez legjobb dala. Zúzós zene, nagyon eltalált szöveg, ez tuti koncertkedvenc lesz. Jót tesz neki a dal kétharmadánál lévő szokásos quimbys csilingelős belassulás. Mivel a lemez vége felé van, az ember hajlamos arra gondolni, hogy már hallott hasonlót az eddig hallottak között, pedig nem. Ez a dal teljesen megáll a maga lábán, sőt ha teheti, leginkább még pofán is rúgja az embert.
Legjobb szöveg:” Egyszer aztán megjelent neki az Úr/ És az égboltról a tintakék lazúr/ Egyenesen a fejére csöpögött/Rájött, hogy mindig ott élt a fény mögött”

Kicsi ország: Ebben a dalban Kiss Tibi végigjárja a kicsi országot. Pontosabban annak határát. Tőle jobbra az ország belseje, benne a sok remek dal, amit eddig hallottunk a lemezen, balra tőle meg bizony a GICCS veszélyes, ragadós, cukormázas mocsara. Azt nem állítom, hogy teljesen átlép oda, de a cipőjére nagy mennyiségű vattacukor és közhely, valamint erőltetett rím ragad. Ez a dal nagyon nem jó, de valamiért csak nem bírja ki az ember, hogy ne dúdolgassa.
Legjobb szöveg:” Ne legyen több illúziód a kutyám nem szeret/ Csak a sajtos hamburgered miatt csóválja neked”

Múló idő: Búcsúzuk a társulat, vége az előadásnak, szép volt, jó volt, de már elég volt.  Már mindenki fél gőzzel nyúl a hangszeréhez, Livius be is alszik kicsit az elején, a társulat tagjai az otthoni vacsorára vagy a holnapi előadásra gondolnak már. Lassan eláll a taps, jó ez így a végén, könnyebbé teszi a búcsút.
Legjobb szöveg: „Elcsöndesül minden álom/ Kinyúlt kötött kardigánom/ Molyok rágta éjszakában/ Zászlóként lobog egy nyárfa ágon”

Értékelés:

És akkor most kéne sok okosságot mondanom és ítéletet hirdetnem. Mi sem egyszerűbb . A Kicsi ország egy nagyon jó minőségű magyar lemez. amért bármelyik mai hazai zenekar odaadná a fél karját és akár még a dobosát is. Zeneileg és szövegileg is vannak rajta zseniális megoldások. A probléma az, hogy egy ilyen népszerű zenekarnál az előző mondatnak így kéna hangoznia: Zeneileg és szövegileg is csak zseniális dalok vannak rajta. De nem. Jogos volt a félelmem, a 17 szám bizony sok, 11-12 elég lett volna, és akkor azt mondanám, hogy Kilégzés szintű mestermű. A többi dal meg kijött volna egy EP-n, vagy hasonló. De hát ez nem egy óriási probléma, az ember úgyis kiszűri ami neki bejön, és ez minden hallgatónál más és más. (Személyes véleményem szerint a legjobb dalok: Nem volt kulcsom, A bolond meg a gyermek, Tébolyda, Jekyll és Hyde)

Ezzel a lemezzel a Quimby feltette jó magasra azt a bizonyos lécet, de egyúttal biztosította a főműsoridős, nagyszínpados koncerteket, az idő előtt elfogyó klubkoncertjegyeket, egyeduralkodói címét, amit a Kispál búcsú óta birtokol, a megszokott sikítozó bölcsészlányokat az első sorban, illetve biztosított jó pár kellemesebb reggeli villamoson zötykölődést és ugyanennyi házibulis, részegen youtube előtti üvöltözést.

Best of 2010 - Erős hajrá

Ma hazafelé gondolkodtam azon, hogy miről szóljon az új bejegyzés. A Quimby lemezt szeretném még kicsit ízlelgetni, meg annak neki kell üljek, szeretnék egy komolyabb írást róla. Ezért végigpörgettem az elmúlt év lemezeit, amikor egyszer csak bevillant. Mindenhonnan öntötték ránk az elmúlt év utolsó napjaiban a különböző listákat az év legjobb filmjeiről, lemezeiről, celebjeiről és hasonlókról. Pont én ne kürtöljön világgá, hogy mely lemezeket hallgattam rongyosra tavaly. (Erről eszembe egy régi sztori. Annak idején annyit hallgattam a Franz Ferdinand bemutatkozó lemezét, még az első mp3 lejátszómon, hogy a fájlok egyszerűen "megromlottak". Konkrétan "szétcsúsztak" a számok, külön mentek a sávok, aztán egy idő után sérült állományként kezelte őket a gép. ) Egyébként a tavalyi év zeneileg számomra viszonylag gyenge volt, sokszor volt, hogy szinte nem volt mit hallgatnom, ilyenkor jöttek elő a régi zenéim (Kispál, The Hives, The Killers, Arctic Monkeys, stb.), amik persze retrónak és hiánypótlónak jók voltak, de azért az újdonság varázsát meg sem közelítették. Ezért is örvendeztem annyira az októberi Vad Fruttik lemez kapcsán, végre alami leprolta a hallójárataimról a pókhálót. Aztán az év végét feldobta az új Quimby és 30Y lemez, amik valószínűleg 2011 elejét is uralni fogják. De azért elvétve év közben is voltak jó zenék (pl. Vampire Weekend - Contra, rögtön az év elején), azt be kell ismernem. Akkor lehet, hogy mégse volt olyan gyenge az idei termés? (Doktor úr, olyan bizonytalannak érzem magam. Vagy mégse?)


Na akkor nézzük, miket ért meg tavaly a lejátszókra pakolni. Szerintem.

Klaxons - Surfing the void
Maszkura és a Tücsökraj - Kérlek, így szeress
Vampire Weekend - Contra
Arcade Fire - The Suburbs
Budapest Bár - Volume 3.- Zene
Eszembe jutottál - Főhajtás Cseh Tamás előtt (sajnos)
Kispál és a Borz - Napozz holddal (sajnos)
Quimby - Kicsi ország (végre)
The Drums - The Drums
Vad Fruttik - Fénystopposok
Eels - End of Time
30Y - Városember
Lightspeed Champion - Life is sweet! Nice to meet you!

A lemezek nem sorrendben vannak, hanem ahogy eszembe jutottak! Rangsorolni amúgy is lehetetlen, ezen felül pedig teljesen felesleges lenne. Ha még valami eszembe jut, majd hozzáírom.
Ezeken kívül még bizonyára volt nagyon sok jó zene, például az új MGMT-t még nem volt időm meghallgatni, és Neil Young Le Noise című lemezét is mindenhol dicsérték, az új Kings of Leonról nem is beszélve. Tehát van törleszteni valóm 2010-el szemben, pedig mint tudjuk, nem jó adósságot átvinni az új évre.
Mindenkinek legalább ennyi király új zenét kívánok 2011-re is!