Mosollyal az arcon- Én meg az Ének – emléxel? lemezbemutató a Gödörben

"Az milyen dolog, hogy egy koncerten azért vagy megvadulva, hogy játsszák el még egyszer a mackódalt?"

Most óriási bizalmam van Bérczesi Róbertben. Remélhetőleg sikerült lejönnie a drogokról, és végre visszatér. Hogy ez miért lenne fontos? Mert ez az ember egy zseni. Kiss Tibor és Lovasi András mellett a harmadik legjobb kortárs dalszövegíró, emellett remek zenész, és fantasztikus hangja van. És most ennyit a fényezésről.

Tegnap este Bérczesi feldolgozás albumának lemezbemutatója volt a Gödörben, 1500 forintért, amihez a kedves vendég megkapta a lemez egy dedikált, sorszámozott példáját (külön meglepetés volt, hogy az általam várt gagyi, papírtokos megoldás helyett rendes tokban kaptuk a CD-t). Ez a fajta koncertszervezői koncepció végtelenül szimpatikus volt számomra, illetve mivel mint minden rendes magyar fiatal, nekem is volt kb. egy évem, amíg hiperkarmán éltem, tehát úgy éreztem, ezt nem lehet kihagyni. Őszintén bevallom, az előzenekart megint nem sikerült megtekinteni, pedig a Panírozott Barikák (vagy Barikád, vagy mi a répa) az üvegen keresztül egész jónak tűnt. De az a fránya előzőleg elfogyasztott szilvapálinka inkább a hátsó rész felé vezetett minket ahol is két széket vadászva inkább erőt gyűjtöttünk a főkoncertre.
Az Én meg az Ének formáció elvileg Bérczesi saját produkciója, de a koncerten sok zenésszel volt a zenekar kiegészülve, a legtöbbjük közös halmazt képez az újjáalakult hiperkarmával. Így bármennyire is jó volt a koncert, nehéz volt kiverni a fejemből, hogy ez a program igazából a hiperkarma visszatérésének felszopó lánya, egy kis reklám, egy kis próba, hogy megy a közönség előtt a régi zenésztársakkal. Ha az is volt, jól végezte a dolgát.

Maga a koncert kissé késve kezdődött, de pont időben ahhoz, hogy nagyjából megteljen a hely (és ahhoz is, hogy kiürüljön a pénztárcánk), de azért telt házról nem lehetett beszélni. A dalok a lemezen akusztikusan vannak felvéve, itt pedig elektromos gitárral voltak eljátszva, és sokkal jobban is szóltak. Bérczesi átértelmezései zseniálisak, hallhattunk dalokat a Kispáltól, a Bonanza Banzaitól, Zorántól, az Európa Kiadódótól, sőt még az Idő Urai című zseniális magyar rajzfilm egyik betétdalát is. Az egyik csúcspont pedig a Mackódal volt, ezt még meghallgattuk volna jó párszor. Talán egy dal van, ami nem lett jól eltalálva, ez a Beatrice Nagyvárosi farkasa, ez nekem ott még nem tűnt fel, viszont ma a CD-n meghallgatva rá kellett jönnöm, hogy ebben valami tényleg nem stimmel. Ezen felül a koncert nagyon jól sikerült, jó volt újra látni Robit a színpadon, jó volt látni, hogy a zenészek mosolyogva játszották el ezeket a dalokat, amelyek pont így működtek, hogy se a közönség, se a zenekar nem vette őket túl komolyan. Ezek a számok ritkán érik el a két percet, ennek megfelelően a koncerten el is hangzott az összes, és így is még bőven 40 percen belül voltunk. A közönség pedig teljesen be volt indulva, én még sohasem hallottam ilyen kevés embert ilyen hangosan éljenezni és követelni a ráadást. Jött is menetrendszerűen, viszont nem az, amire számítottunk. Én úgy tippeltem, mint az eddigi legutolsó Biorobot koncerten a közönség kedvenc nótákat eljátsszák újra, ehelyett azonban eljátszották a mackódal refrénjét és egy hiperkarma dalt (a felejtőt btw)! Na ott megvadult a nép. Aki eddig egyhelyben állt és csak a fejét mozgatta a sörét markolva és a tökét vakargatva, az is elkezdett ugrálni, hihetetlen volt rádöbbenni, hogy az emberek mennyire szerették ezt a zenekart és sokaknak milyen meghatározó élményt jelentettek. Ezután nem lehetett megcsinálni, hogy nem jönnek vissza újra, szinte felrobbant az egész terem, erre megjelent Robi, felhívta a dobost és elnyomott még egy hiperkarma számot. Na ott olyan érzésem volt mint legutóbb a Kispál búcsúkoncerten, hogy élve meggyújtottam volna magam, ha ezt kihagyom. Hihetetlenül együtt volt a közönség és a zenekar, ők pedig meghálálták a bizalmat, és ami külön öröm volt, hogy a hangosítás is teljesen korrektül szólt. Amint kiszabadultunk a fülledt teremből a szabad levegőre, az embereket kerülgetve nem bírtam letörölni a mosolyt az arcomról. Ahogy láttam nem voltam ezzel egyedül.

Na, ezért vetettem én minden bizalmamat Bérczesi Róbertbe. A tavalyi Kispál feloszlás óta minden fesztivál magyar headlinere vagy a Quimby, már ha az adott fesztivál ki tudja csengetni a megemelkedett tarifájukat vagy a Kiscsillag, amit én személy szerint egy jobb háttérzeneként tudok csak értelmezni. Szóval van itt bizony ám űr, amit be kell tölteni és a hiperkarmánál jobb megoldást el sem tudok képzelni. Hajrá!

A fotó minőségéért elnézést, elkészüléséért pedig köszönet Boci mamának!

Szolgálati közlemény

Hisz megígértem! A februári fagyban tett ígéretemhez híven a madarakkal együtt a blog is visszatér tavasszal. Azt mondtam, hogy májusban jelentkezem, és egy nappal még mindig szorgalmasabb voltam a kelleténél. Mostantól igyekszem ismét nyitott elmével járni és időről időre rátok zúdítani a hülyeségeimet. Most a The Strokes új lemeze következik, ma este pedig Bérczesi Róbert lemezbemutatójára vagyok hivatalos, és ha sikerül bejutnom, onnantól semmi sem tart vissza, hogy tudósítsak nektek (esetleg valami nagyon meglepő italakció). A további tervekről később. Sziasztok!

Az élet császárai visszatértek- The Strokes: Angles

Everybody’s singing the same song for ten years – énekli Julian Casablancas az új album első kislemez dalában, az Under Cover of Darknessben. Megmondom őszintén én ezt magamra vettem, és csupán annyit tudok felhozni mentségemre, hogy mindenről a The Strokes tehet. Ugyanis azzal, hogy kereken 10 (!) évvel ezelőtt letették az asztalra a rockzenét t a sírból kirángató, zseniális bemutatkozó lemezüket, az Is This It-et, egy jó időre beköltöztek a hifimbe, és legalább 3 jegyű a száma annak, hogy hányszor hallgattam meg azt a zseniális albumot. Azóta jöttek ki újabb lemezek is, a kritikusok szokás szerint le is köpdösték őket sorra, és a kárörvendők már dörzsölték a tenyerüket, hogy egy újabb egylemezes csodazenekarral van dolgunk, akikről végül kiderül, hogy tényleg akkora koszos senkik, mint amilyennek ki akarnak nézni az imidzsükkel. Mert hogy imidzsük az van. A teljes szétesettség, a szüntelen dohányzás, a kopott bőrdzsekik és a sportcipők amilyen közhelyesek, olyan rohadt menők. Bár nem nehéz előadni a szétesettet annak, akit már 14 évesen Svájcba kellett vinni alkoholelvonóra. (Csablancas) Én a magam részéről a többi lemezüket is nagyon szeretem (bár a legutóbbin tényleg kb. 5-el több szám van a kelleténél), de azt be kell látnom, hogy a debütáló albumhoz hozzá se tudnak szagolni. És akkor el is érkeztünk 2011-be, ahol is sokéves hallgatás után új The Strokes albumot foghatunk a kezünkbe (ha van még ember rajtam kívül, aki használ CD-t). Állítólag a lemezt úgy készítették, hogy nem is találkoztak a tagok, hanem e-mailben küldözgették egymásnak a hangmintákat és dalkezdeményeket. És hogy ennek fényében milyen lett az új lemez? Hát olyan „izés”.

Az igazság az, hogy ezen a lemezen is túl sok szám van. A baj azonban az, hogy összesen 10 dal van a lemezen. Akkor az egy szar lemez? A válasz egyértelműen nem. Nekem a magam részéről az a problémám, hogy én ezt a zenekart egy tökös, letisztult rock and roll bandának ismertem meg, és így nem tudom tolerálni a zenéjükben az elektronikát. 3 dalban van jelen komolyabban az elektronika, azok sajnos gagyibbak is. Sőt, a Metabolism című dalban Casablancas egy az egyben Matt Bellamy-t nyúlja, ami azért a Strokestól  több mint necces. Viszont mielőtt leszedném a keresztvizet az Angles-ről egyből a védelmére is kelek. A lemeznek több mint a fele király, dögös, seggrázós, hangosan éneklős, tarkón baszós. A már említett első kislemez dal és a Taken For A Fool az év slágerei egyenlőre nálam, és minden egyes meghallgatásuk után elmorzsolok egy könnycseppet, hogy a kedves fesztiválszervezők miért nem tudják már kitörölni a telefonjukból a Prodigy meg a Chemical Brothers számát és helyette rácsörögni a Strokes-os srácokra, hogy jöjjenek már ide is megmutatni, mi is az a rock and roll. Sőt, ha már kitomboltuk magunkat a Gratisfaction-re is, ami ugyancsak a lemez egyik jó pillanata, akkor szipoghatunk a jó öreg Casablancassal a Call Me Back és a Life Is Simple In The Moonlight alatt, amelyek a lassabb vonalat képviselve is jól eltalált dalok.

Összességében két dolgot állapíthatunk meg az Angles-el kapcsolatban. Az egyik az, hogy ugyan semmivel se jobb, mint a Strokes előző két lemeze, de nem is rosszabb, és bőven vannak rajta király dalok, amikre akár bulizhatunk is, ha van az ismerőseink között olyan, akinek a zenei szűrője ismeri a Flour, SP és Lady Gaga nevű trójai falovakat, melyek szépen felzabálják az ember agyát, és csatlakozik hozzánk.

A másik dolog meg az, hogy ha nagy leszek, Julian Casablancas akarok lenni.