Meghalt a Blog! Éljen a Blog!

Kedves Olvasók!
Bizonyára észrevettétek, hogy július óta nem született bejegyzés. Ennek nem az az oka, hogy feladtam volna a terveimet, mely szerint még hosszú évekig borítom rátok a hülyeségeimet. Nem, egyáltalán nem... Az ok csupán annyi, hogy egy komolyabb oldaltól érkező megkeresést elvállalva, átnyargaltam a www.fesztblog.hu-ra.
Itt szintén Csingász név alatt olvashatjátok hétről hétre a bejegyzéseimet, illetve kollégáim szintén remek gondolatait. Tehát amennyiben továbbra is olvasni, átgondolni, esetleg vitába szállni szeretnétek velem, azt megtehetitek itt: www.fesztblog.hu
Tényleg fasza kis oldal, lehet lájkolni a fészbúkon, meg követni twitteren, szóval hajrá!
Ezúton pedig köszönöm az eddigi figyelmet ITT, és akkor találkozunk ODAÁT, ahol az a bizonyos igazság lakozik! :)
Üdv: Csingász

A 'Hegy 7 pontja - Hegyalja Fesztivál 2011

Idén először volt lehetőségem ellátogatni a Hegyalja Fesztiválra (ezúton is köszönöm azoknak, akik lehetővé tették), és erősen reménykedtem benne, hogy ez magasabb szintet fog megütni, mint az idén elég felemásra sikerült PaFe. Mit ne mondjak, nem kellett csalódnom, annak ellenére, hogy ennek a fesztiválnak fő csapásiránya a metál zene, amit én csak nagyon sok szódával/pálinkával, és nagyon kis mennyiségben tudok elviselni. A következőkben nem egy bekezdésnyi okoskodást olvashattok egy idiótáról, aki utálja a metált és ennek ellenére elmegy egy metálfesztre,  ott aztán észreveszi, hogy itt bizony metált játszanak, és ezért elkezd panaszkodni. Inkább leírom, hogy miért az ország legjobb fesztiválja a Hegyalja. Szerintem.

1, Minden szép! A környezet egyszerűen gyönyörű, a Világörökség részének választott tokaji borvidék páratlan, a szállásunk ablakából a hegy oldalába vájt borospincéket és szőlőtőkéket bámulhattuk másnaposan reggelente, valamint egy gólyafészket a szemközti épület tetején. Maga a városka is olyan, mint egy ékszerdoboz, amit ugyan ilyenkor ellepnek a földön fetrengő részegek, de sehol sem csapja meg az embert a rossz érzés, inkább azt érezzük, hogy egy óriási buliba csöppentünk. A Tisza is óriási dob a látványon, arról nem is beszélve, hogy a strandon még le is hűthetjük magunkat teljesen legálisan. A borospincéket meg sem említem, annyira hozzátartoznak a fesztiválhoz.

2, Mindenki jó fej. A helyiek nagyon kedvesek, nem az van, hogy a tökük tele van a sok bort vedelő rokkerrel, egyrészről tudják, hogy a város most keresi meg az éves bevételét, másrészről pedig kíváncsiak, az idős nénikék kiülnek a padra nézni a sok ,jó értelemben vett bohócot. Gyakorlatilag nem tudsz olyat kérni a vendéglátóhelyeken, illetve a szállásokon, amit legalább ne próbálnának megpróbálni teljesíteni.

3, Minden finom! Természetesen a 50/decis lőréktől ne várjon az ember csak vért és könnyeket (bár itt is találkoztunk üdítő kivétellel), viszont ezen kívül a város utcáiban kapható fröccsök és borok, a különböző kajáldákban árusított lángosok, kiflibe(!) pakolt gyrosok vagy éppen a pizzák mind megérik az árukat, nem spórolnak le róluk semmit csak azért, hogy 5 forinttal jobban járjanak a vendéglátósok.

4, Mindenki megértő! A biztonsági embereknek és szervezőknek óriási piros pont! Itt nincs olyan, hogy kivernek a kezedből egy doboz sört a bejáratnál, mert még van benne egy korty, olyan sincs, hogy a szekusokat ellepik az elkobzott teli üvegek (szemrebbenés nélkül vittünk be egy literes bort, igaz, műanyag palackban). Messziről köszönnek, néha még az is kiszalad a szájukon, hogy „gyertek csak!”, meg hogy „jó szórakozást!”. Hoppá! Itt nem üvöltöznek veled, csak megkérnek szépen. A budysurf után nem számíthatsz 4 nyakadnak ugrani készülő kopaszra. Ez a fesztivál legnagyobb erőssége és pozitívuma. Itt senki sem azért van, hogy a másikat basztassa. A szervezők is azt szeretnék, hogy jól érezd, sőt, ők is jól akarják érezni magukat, és a látogatók sem balhézni jönnek, sokkal inkább normálisan szórakozni.

5, Minden (egész) olcsó! Az árak mind bent, mind kint abszolút a földön járnak. Egy korsó sör 390, egy doboz pedig 420. A fesztivál kártyával fizetők további kedvezményt kapnak, bár ez a rendszer még küzd néhány gyerekbetegséggel. Odakint 700 forintért olyan gyrost (kifliben!!) tolnak eléd, amit biztosan alig tudsz majd megenni (összehasonlításként: a VOLT-on egy szelet zsíros kenyér 300 forint volt!!!!), odabent a standard 500/töki pompos kaliberű árakkal találkozni.

6, Mindenki normális! Ugyebár ez egy rockzenei fesztivál, így lehet találkozni a fesztivál előtt kunyeráló punkokkal és rockerekkel, de szinte elvétve, aki idáig elautózik/vonatozik/stoppol, annak van pénze, hogy legalább bejusson, sokkal kevesebb a kétes kinézető vagy éppen mocskos és szakadt alak mint például a Pannónián. Nem bántani akarom őket, ők is szórakozzanak, csak néha ezt mások kárára teszik. Itt ilyesmivel nem is találkoztam. Apropó jegyárak. A belépők díjai nem emelkedtek az elmúlt évekhez képest, ezt a szervezők el is magyarázták a sajtótájékoztatón. Az árak befagyasztásának azonban velejárója lett, hogy a pénzéhesebb, „mainstream” magyar zenekarok nem vállalták a fellépést (pl. Quimby, Tankcsapda), így néhol kicsit furcsára sikerült a program, és ezzel el is jutottunk az utolsó ponthoz.

7, Minden fellépő jó fej! Az itt fellépő magyar zenekarok megértették, hogy a fesztivál nem tud nekik többet fizetni jegyár emelés nélkül, ezért cserébe talán eggyel jobb időpontot/színpadot kaptak mint ahhoz hozzászokhattak. Ezenkívül fellépett néhány kevésbé ismert együttes is, akik a lelküket kitették a színpadra. A külföldiek közül a Slayer egyértelműen nagy dobás volt (cirka 25ezer embert vonzottak a Nagyszínpad elé), de rajtuk kívül volt még minőségi zene bőven!

És akkor tőlem eltérően néhány koncertről emlékeznék meg egy mondatban, már csak azért is, hogy visszaolvasva bennem is felelevenítsék az emlékeket! J

1.       1. Nap.

A Beatrice megint megkapta az első napi első nagyszínpados koncertet, de azért megmozgatták azokat, akik már végeztek a sátorállítással.

A Supernem talán a fesztivál egyik legjobb magyar koncertjét adta délután hatkor a tömött Malátabárban!

A Magna Cum Laude valahogy most elfolyt a nyári melegben, közel sem voltak olyan jók, mint a Pannónián…

A Fish! óriási bulit tolt, a hangulat a tető fokán, volt minden jóság, lassan tényleg kinövik a Malátabárt, de a Nagyszínpad skandálás kicsit megmosolyogtató volt.

A Scootertől a Töp-töp-töp-töröröptöptöp című számukon mi is megvadultunk, amúgy igyekeztünk elkerülni a Nagyszínpadot.

A The Toasters amolyan rejtett nagyágyú volt a programban, jó kis bulit toltak, bár nekem fájt, hogy ilyen legendákra ilyen kevesen voltak kíváncsiak.

Az Airbourne tisztességes rockzenét tolt, de sajnos a Toasters-zel való átfedés miatt csak két számot hallottam a műsorukból.

2.       Nap

A Dob+ Basszus Live műsor ugyan késett egy fél órát, és kicsit erőltetetten indult, de a végére elég érdekes lett, sőt, még az általunk írt dalt is felolvasták.

A Vad Fruttik lerobbantak, és ezért elmaradt a koncertjük, ezért mi nagyon búsultunk.

Megpróbáltuk feledtetni bánatunkat a Maszkura és a tücsökrajon, de sajnos nem sikerült, ezt a koncertet is mintha kicsit megölte volna a meleg, viszont a közönség fenomenálisan viselkedett, mindenki táncolt és énekelt.

A Kiscsillagon a színpadon lévők 50%-a biztosan nagyon be volt bombázva, de ez most csak hozzáadott az élvezeti értékhez, és átfordult a vicces kategóriába.

A Pennywise jó bulit tolt, Téglás Zoli sokat dumált magyarul, volt Kossuth Lajos azt üzente és hasonlók.

Véletlenül odatévedtünk a Deicide koncertre, na őket nem ajánlom a magamfajta mű-metál arcoknak, a szövegeik nagy része az, hogy öööööööööö.

A Mastodontól mindenki sokat várt, így én is, ennek ellenére nagyon kevesen voltak rajta, és az ott lévők is sűrűn ásítoztak.

3.       Nap

A Kowalsky meg a Vega a Nagyszínpadon, 16:40kor is olyan hangulatot teremtett a tűző napon, hogy az ember csak nézett.

A Depresszió… öö izé, volt.

Némi borospince szünet után jött a Guano Apes, akik meglepően nagyon jó koncertet nyomtak, majd felrobbant néha a színpad.

És akkor jött a Slayer, akik jöttek, láttak, fejeket robbantottak le a helyükről, és győztek.

Deák Bill Gyula most valahogy nagyon betalált a fülekbe és szívekbe, kár, hogy a fránya eső rövidre zárta a bulit.

Még elmenőben egy kis Neo, segget rázni tökéletes volt.

4.       Nap

15:30tól Magashegyi Underground a Nagyszínpadon, pont olyan volt, mint amilyennek hangzik.

A PASO hozta a szokásos színvonalat, de egy kb. 8 perces pszichedelikus dallal sokak szájában megaltatta a tejet.

A 30Y volt az egyetlen magyar zenekar akik másfél órát kaptak a Nagyszínpadon, és meglepően nagyon jó bulit toltak, bár Beck Zoli látszólag nem nagyon tudta merre, hány méter.

És innentől maximum a borospincénél található zenegép műsorából tudnék idézni …

Szopóka, nyalóka – az új Arctic Monkeys album: Suck It And See

Ennek a lemeznek nem voltak jók az előjelei. Utólag már kimondhatjuk, hogy az AM harmadik lemeze, a Humbug egy viszonylag gyenge Queens of the Stone Age album volt, és a jó pillanatait is a Cornerstone, illetve a Secret Door című számoknak köszönhette, amelyhez történetesen semmi köze nem volt Josh Hommenak, ugyanis azokat James Forddal vették fel, aki a Suck It And See-nek is a producere volt. Ezek után jött ki két kislemez dal, a Brick by Brick és a Don’t Sit Down Cause I’ve Moved Your Chair, melyek közül előbbi végtelenül gagyinak, míg utóbbi az előző lemez dalainak egyenes ágú leszármazottjának tűnt. Azt a fajta betépett sivatagi rockot pedig én nagyon nem tudtam komolyan venni a majmoktól, arról nem is beszélve, hogy az első és a második lemez után az ember azt várja tőlük, hogy vagy csapják tarkón egy nagy kaliberű puska tusával (például: Brianstorm, The View From The Afternoon, If You Were There, Beware, stb.), vagy egy hajnali, szerelmi csalódással és sok rossz borral átitatott este utáni hazasétálás alkalmával osztozzanak a bánatában (Riot Van, Only Ones Who Know). Mindezen kételyeket súlyosbítandó, pár nappal a lemez megjelenés előtt kijött az album artwork-je, ami gyakorlatilag egy fehér papírlap volt a lemez címével. Mondom magamnak, itt a vég, a kedvenc zenekaromnak annyi, volt bennük két jó lemez, még lesz négy gagyi, aztán eltűnnek. Sőt! A lemez első meghallgatása előtt már be is készítettem a kötelet és a csőre töltött fegyvert, valamint a doboz altatót, biztos, ami biztos. Erre baszki, nem a tengerparton ébredtem 40 perc múlva?

Hitted volna, hogy az Artcic Monkeys egyszer Kings of Leont fog játszani? Na, azért ennyire nem súlyos a helyzet. Magát a lemezt egy elképzelt szituációval, egy minden racionalitást nélkülöző álomképpel tudom legjobban bemutatni:

Sétálsz a tengerparton öltönyben, az arcodba csap a sós szél, valahol előtted egy óriási villa, a terasz a tengerre néz, éppen mulatság van, emberek táncolnak elegáns ruhában mezítláb a homokban. Miután közelebb érsz, magadban megállapítod, hogy mindenki szimpatikus, kedves és az emberek arcáról süt a boldogság. Azonban neked feltűnik a legszebb arcú lány a társaságban. Sejtelmesen közelebb mész, és mikor már csak pár métere vagy tőle, felhangzik a lemez nyitószáma,  a She’s Thunderstorms és azonnal szerelmes leszel. Megfogod a kezét, kicsit arrébb sétáltok a társaságtól és csak nézitek a lenyugvó napot, a szemetekbe tűz, de rohadtul nem érdekel, mert minden olyan király, hogy királyabb nem is lehetne. Eközben Alex Turnerék tovább húzzák a talp alá valót, és jön a Black Treacle, a lemez egyik legjobb dala. Ezután történik egy kis közjáték, Matt Helderst (az AM dobosa) megszállja a „rákkendroll ördöge” és a nyugalom megzavarása érdekében elnyomja a Brick by Brick-et. Ezután a ház ura int, hogy nem azért fizeti ezeket a senkiháziakat, hogy itt bontsák a rendet, és szól, hogy folytassák az eddig megszokott kerékvágásban. Jön a The Hellcat Spangled Shalala, és az egész vendégsereg egyszerre „shalalalázik”, te pedig szentimentálisan csak nézed a lány mélykék szemeit, és belekezdtek egy lassú táncba. Ahogy véget ér ez a dal, megjelenik az est negatív szereplője, Alex Turner betépett alteregója, aki grizzly medvékkel üzletel és ollóval szaladgál (check the lyrics!) és elnyomja a Don’t Sit Down ’Cause I’ve oved Your Chair-t. Nem arat nagy sikert, mindenkinek az eszébe juttatja a Humbugot, páran elkezdik kifülyülni, erre dühében elkezdi zúzni a Library Pictures, erre már te is felkapod a fejed, mert ez bizony igazi, vérbeli „dogshit rockandroll”, őrülten pogózol rá egyet, a lassú részeknél pedig a lányra sandítasz, hogy nem talált-e magának másik herceget. Ezután már azt hinnéd, hogy a negatív figura végre eltűnik, de nem! Inkább bedobja eddigi leggonoszabb trükkjét és megidézi Josh Homme-ot a sivatagi homokból, és jön az All My Own Stunts, benne Homme vokáljával, viszont ezalatt a dal alatt rájössz, hogy ez a negatív figura nem is olyan gonosz, és igazából nem is Turner alteregója, csupán a másik oldala. Közben ismét a lány derekába kapaszkodsz és bólogatsz, mert bizony ez egy fasza dal. Ahogy véget ér, Josh ismét homokként hullik szét, te pedig basszusgitárt ragadsz, letérdelsz a lány elé, és jöhet a Reckless Serenade. Ő elérzékenyül, kicsit könnyezik is, de a dal után egyből átöleled, eközben a zenekar átvedlik frakkba és belekezdenek a Piledriver Waltz-be, ti ismét lassúztok, miközben a bárpultnál magányos szívek törnek össze halkan. A dal véget ér, de a tempó most nem gyorsul, inkább elrepülsz a jövőbe és visszatekintve a kapcsolatra az Örök Szerelemmel időtlen igazságokat fogalmazol meg a szerelemről. Ja, és mellékesen közben szól a Love Is A Laserquest, a lemez legszívszorítóbb dala. Majd ismét a jelenben vagy, éppen veszed az esküvői násznéppé alakuló társaság közepén állsz, két kezedben a lány két keze, mindenki napszemüveg van, a Nap jobban süt, mint valaha, mindenki kezében egy óriási nyalóka és mindenki csak szopja és nézi (Suck It And See), te pedig nem tudod abbahagyni a vigyorgást. A frigy megköttetik, a zenekar belekezd az utolsó dalba, a That’s Where You’re Wrong-ba, előtte viszont Alex zavartan a mikrofonba dünnyögi, hogy ez a legjobb lemez záró dalok az A Certain Rmance óta (és milyen igaza van!). Te csak fogod a lány kezét, közben forog körülötted a világ, egészen addig, míg az utolsó hang el nem hal...

A következő pillanatban pedig már a köcsög vekker ébreszt, hogy irány dolgozni menni! De te igazából szarsz az egészre, mert tudod, hogy a buszon úgyis meg fogod hallgatni újra az egész lemezt, és az egész utazás kezdődik elölről.

THE END

(Ha nem lett volna elég egyértelmű, ez egy mocskosul jó lemez, így a bakancslistámon első helyre került az „eljutni egy Arctic Monkeys koncertre” bejegyzés)

Kamerán innen és túl, sőt, még azon is túl- SUPER 8

Mit lehet tenni, amikor már olyan magasságokat döntöget a hőség, hogy a vizes lepedő se nyújt megoldást? Mondjuk be lehet menekülni a moziba.

A Super 8 című film rendezője, írója, és atyaúristene a Lost szellemi atyja és atyaúristene J.J.Abrams. Ez az egyszerű tény elegendőnek bizonyult, hogy felkeltse az érdeklődésemet, mert ugyan a sorozatot véleményem szerint legalább két évaddal tovább húzták a kelleténél, azt azért nem lehet elvitatni, hogy a forma feszültségkeltésben és váratlan fordulatokban verhetetlen, így hát jogos elvárás volt, hogy a film 108 perce alatt megjárjuk a mennyet és a poklot, nevessünk, majd a következő pillanatban a nadrágunkba vizeljünk és a film végekor az ülés alól kelljen kisöpörni minket a lehullott pattogatott kukoricával együtt. Nos, ilyenről szó sem volt, de attól még remekül szórakoztunk.

A történet szerint a ’70-es évek derekán egy amerikai kisvárosban pár tizenéves gyerek zombifilmet forgat Super 8-as kamerájukkal, míg az egyik forgatás alkalmával nem lesznek szemtanúi egy vonat „kisiklásának”, amely után egy ismeretlen erő/lény/szörny/húsevő növény/kiscica/rántotta szabadul el. (Nem szeretnék semmilyen poént lelőni, szóval a kedves Olvasóra bízom, hogy válasszon). Ezután felborul a kisváros élete, rejtélyes eltűnések, áramkimaradás és egyre feszültebb hangulat tarkítja a mindennapokat. Megjelenik a légierő, akik nagyon titokzatosan keresnek „valamit”. A sztoriról nagyjából ennyit, ebből már kitűnik, hogy a film végén nem az élet nagy kérdéseire fogunk választ kapnunk, és a lélektani ábrázolás sem fog 8 percnél többet elvenni a játékidőből. Ez egy tipikus szörnyes (hoppá, elárultam magam) film, minden klisével, viszont szellemesen megírt dialógusokkal és pár remek ötlettel, mint például a gyerekek főszerepbe helyezése, vagy a ’70-es évek Amerikájának megidézése. Talán a pár évvel megjelent Cloverfield című filmmel lehetne rokonítani, csak itt nem rángatózó kézikamerával igyekeznek növelni a feszültséget.

A film végig izgalmas, csak mégis olyan rágógumi ízzel a szánkban hagyjuk el a mozi termet. Hogy miért? Mert annak ellenére, hogy J.J.Abrams igyekszik meggyőzni minket, hogy ez itt bizony egy okos, misztikus thriller, sokkal inkább E.T. remake-nek tűnik néha. Az elnagyolt vonatbaleset, amely komolyabb pusztítást végez, mint egy atomháború, a kötelező gyerekszerelem és hasonló toposzok elővétele, illetve a végső, mindent eldöntő jelenetben megjelenő feszültségoldás. valamint a film utolsó jelenete mind-mind eszünkbe juttatnak több tucat hasonló filmet. Arról a túlzásról beszélve, hogy a világon nincs olyan 12 éves gyerek, aki szembeszállna egy ilyen „majd ha megnézed a filmet, megtudod”-dologgal, ahelyett, hogy fejvesztve menekítené ki a Batman képregényeit még a megyéből is. Tudom, ez Hollywood…

Összességében ezt a filmet tudom ajánlani, bár én, aki a gondolkodós filmeket kedvelem, nem tudok máshogy rágondolni, mint egy tipikus hollywood-i, nyári „rágógumi-filmre”. Annak viszont tökéletes. Így ha már unod az elviselhetetlen hőséget, de nem teheted meg, hogy lelépj a Balcsihoz és a ZP-ben is épp valami „noname” banda játszik,vagy éppen nincs zséd egy egész estét átmulatni, akkor nyugodtan ülj be a Super 8-ra!

Zűrzavar van, anarchia, drága az étel, viszonylag drága a pia! – A Pannónia Fesztiválon jártunk

Első nap:

Mint az minden évben, idén is a Pannónia Fesztivál nyitotta a fesztiválszezont, és mint minden évben, most sem hagyhattuk ki kedves barátaimmal. Lehet csalódni egy olyan helyben, ahova már szinte haza jár az ember? Egy olyan 5 napos zene fesztiválban, ahova napra lebontva 1300 forint a jegy? Egy olyan fesztiválban ahol a sör normál kocsmai áron mozog és nem 500 forint? És egy olyan fesztiválban, ahova olyan arcok (punkok, rockerek) járnak, akiktől a szüleid születésed óta féltenek, mégse ért eddig egyik évben sem semmilyen atrocitás, és a légkörre a legtalálóbb szó az otthonos (na meg a porral telített)? Sajnos idén, mint minden szerelmi kapcsolatban, hullámvölgybe értünk.

Pedig a fesztivál előtt nagyon pozitívak voltak az előjelek. Öt napra bővült a program, a jegyár még mindig a bőven elfogadható kategóriában mozgott, vagány volt az új arculat a Flúgos Futam szereplőivel, jött az amerikai „nagyágyú”, a Twisted Sister, volt rendes promóciója a fesztiválnak (nem úgy, mint tavaly, pedig akkor volt szerencsém szerepelni a fesztivál reklámjában, amit bárki megnézhet, ha rákeres youtube-on az 200 megtekintés alatti videókra). Akkor mégis mi volt a baj? Hát kezdjük!

A honlapon a csütörtöki napon a pénztárnyitás 12 órára volt kiírva, a kapunyitás pedig 14 órára. Ehhez képest délután 3 fele nyitottak a pénztárak, ekkorra nagyon sok és nagyon ideges ember gyűlt össze. A legfájóbb az volt az egészben, hogy aki lelkes volt, és előre váltott jegyet, annak többet kellett állnia, mint annak, aki ott akarta megvenni. Illetve az sem esett jól, hogy elkapott a déja vu, ugyanis tavaly is ugyanezt eljátszották a szervezők. Ezek után eljutottunk ahhoz, hogy 104 perc hering-üzemmódban való várakozás után bejutottunk. És ezalatt csak egyszer akartak minket megverni! Na de semmi probléma, már csak a táska átkutatáson kellett átjutni. Gyakorlatilag egy Háború és béke vastagságú panaszkönyvet simán tele lehetett volna írni a beengedő szekusok átvizsgálása alatt. Minden elvettek, ami fémből volt, szemöldökcsipeszt, fém bögrét, folyékony szappant, bármit. Kaját és piát ugyebár nem lehetett bevinni, ez ki volt írva világosan, mégis sokan megpróbálkoztak vele, - konzervet eldugni a neszeszerben és hasonló trükkök-, ezeket jogosan elvették, viszont kérdés nélkül dobták ki, pedig csak az volt kiírva, hogy kaját bevinni nem szabad, nem pedig megpróbálni bevinni és aztán visszabattyogni vele a kocsihoz. Bizonyára senkit sem vágott földhöz a 80 forintos májkrém elbukása (bár aki ilyennel próbálkozik, azt nem veti fel a pénz), de attól még ennél nagyobb parasztságot nehezen tudok elképzelni. Na de lendüljünk túl ezen is! Ezután jöhetett a sátorállítás az orkán erejű szélben, és kész is voltunk! A baj csak az volt, hogy a fél napos, szervezési hiányosságok miatti szopkodással elment annyi időnk, hogy lemaradtunk a Velőrózsákról meg a Beatricéről, a 16:50kor kezdő King Kong halott zenekar helyébe pedig bele sem akarok gondolni… De igazából nem annyira zavart minket ez akkor. És hogy miért? Mert fingunk nem volt arról, hogy milyen koncertek mennek, ugyanis a programfüzetek csak másnap érkeztek meg, addig néhány szerencsés volt, akik egy fehér A4-es lapra nyomtatott programot kaptak. Az első nap első koncertje tehát a fél 9 fele kezdő HS7 volt. Bejött az első pár szám, viszonylag jól is szóltak, viszont 3 dal után rohantunk a Twisted Sisterre. És akkor most ennek szentelnék egy külön bekezdést.

A Twisted Sister koncertjét nagyon sokan várták, viszont ahhoz képest nem voltak olyan sokan (biztos még a behozni kívánt éles szélű fogkrémet magyarázták ki a bejáratnál). A zenekar igyekezett megfelelni az elvárásoknak, főleg az énekes csávó (?) tett meg mindent, sokakat meg is győzött, engem sajnos nem. Én viszonylag nehezen tudtam beleérezni ebbe a hajmetál dologba, és mivel két számukat ismertem (vajon melyik kettőt?), ezért azt vártam, hogy majd a többinek legalább a fele legalább akkora durranás lesz, mint amekkorának a zenekar volt beharangozva a fesztivál előtt. Azonban a többi dal ugyan olyan volt, igazából észre se vettem volna, hogy újba kezdenek, ha a frontember nem tolt volna el pár fuck-ot a számok között. Ennek ellenére nem mondom, hogy életem egyik legrosszabb koncertje volt, inkább azt, hogy egy időutazás a hajmetál, a farmerdzsekik, bőrgatyák, sminkelt férfiak, este kilenckor is hordott napszemüvegek és dugásról meg sörivásról szóló dalok korába. Akit nagyon érdekelt ez a kor (vagy mert élt akkor, vagy mert nem), az tuti jól érezte magát, a zenekar mindent megtett (a két ismert dalnál persze én is ugráltam a tömeggel), viszont aki azt várta, hogy majd ezek a srácok térítik meg, hogy legyen a hajmetál felszentelt papja, az azért nem bánta, hogy véget ért a buli.

Twistedék után pedig jött egy megdöbbentő élmény. Egy „tarkón verős”, olyan igazi állat a földről felszedős sokk. Srácok, szégyen, nem szégyen, de a Magna Cum Laude nagyon jó volt! Mondom ezt én, aki eddig, ha csak meghallotta a zenekar nevét, egyből igyekezett összerakni egy olyan mondatot, amelyben egyszerre alany és állítmány a „gagyi” és a „végtelenül kommersz” szavak. A tök véletlen kaptuk el, nem mondom, hogy végig tomboltam a koncertet, de az utolsó 25-30 perc, nagyon derék volt. Az énekes elmondta, hogy a következő dal az édesanyjának szól, aki 3 nappal azelőtt halt meg. Na, onnantól nem lehetett nem szeretni őket, és amúgy tényleg nagyon jól szóltak élőben. A ráadásban volt Nirvana, meg a Beatlestől az All The Lonely People, tehát ez nekem egy csillagos ötös volt, és utólag is elnézést a srácoktól (bár azért a lemezük kétlem, hogy túl sokat fog forogni nálam).

Ezt követően még jutott az Intim Torna Illegálból másfél szám nagyon hátulról, tehát messzemenő következtetéseket nem kívánok levonni, csak annyit, hogy arról a zenekarról is azt lehet mondani, hogy élőben egész jók, de kétlem, hogy túl sokat énekelgetném idehaza, hogy „vágjunk lyukat a kádba”. Majd pedig a kötelező Pafés zúzás a Rózsaszín Pitbullon, ők hozták a megszokott formát, mindenki pont azt és annyit kapott, amennyit várt ettől a koncerttől. Ekkorra már nagyon megfáradtunk, bizonyára közre játszott az elfogyasztott pálinka, na meg a délután sorban várakozással töltött idő, szóval csak annyira volt időnk, hogy feloldjuk Kovbojok- szüzességemet, és meghallgassuk a Kakadalt és irány a sátor!

Második nap:

A második nap reggelén viszonylag egyszerre tért magához az egész társaság, így hát felkerekedtünk egy kis zsömit meg teát beszerezni, ezáltal valamiképp bocsánatot kérni belső szerveinktől az előző esti bűneinkért. Útközben hallottuk, ahogy egy srác éppen azt fejtette ki a haverjának, hogy az ő sátrukat úgy kirabolták, hogy még a ruháikat is elvitték. Na itt már a vállamra ült a kisördög, ugyanis egyrészről tavaly is nagyon sok lopás történt, másrészről pedig előző nap a beléptetésnél láttam olyan arcokat akikre nem hogy 100 forintot, de még egy fogpiszkálót se bíznék (félreértés ne essék, itt nem a punkokról van szó!). Szóval attól kezdve a fejem alatt tartottam az értékeimet alvás közben.  Elfogyasztottuk reggelinket, lassan mindenkinek bebootolt a rendszere, így hát elindultunk dél fele az első sörért. A bökkenő ott kezdődött, hogy sehol se lehetett sört kapni, a beszédes nevű maláta bárban is arcon röhögtek minket, hogy „srácok, itt, sört?”. Eszembe jutott még előtte, hogy szerencsésen hozzájutottunk a fesztivál előtti hónapokban olyan kuponokhoz, amelyekkel 2 sör vásárlása esetén a másodikat fél áron kapjuk. Mondom, mindegy, akkor ne sörözzünk, csak legalább járjunk utána, hogy hol lehet majd egyszer, órák múlva beváltanunk. Ennek kiderítés nagyjából egy egész órát, és 10 megkérdezett személyt ölelt fel, míg végül a főszervező úrtól megtudtuk a válva várt választ: 42! Na jó, igazából ennél is viccesebb volt. A sörkuponokat a Mikulásgyárban váltották be!! Ehhez most nem fűznék semmit, inkább ugorjunk pár órát, és pár csomag vízipipa dohányt, és kezdjük a nap első koncertjével: Maszkura és a Tücsökraj az MR2 sátorban.

A koncert egész jó volt, én minden féle megerőltetés nélkül végigugráltam, csak azt bántam, hogy viszonylag kevesen voltak. Vagyis igazából ez nem igaz, viszont az a sátor akkora volt, mint egy focipálya, és az a párszáz ember elveszett benne, kényelmesen előre lehetett sétálni az első sorig. Pedig szerintem Maszkuráéknak kisebb, füstösebb klubkoncertek jobban állnak, itt a világos, ritkásan feltöltött sátorban este 6 fele nem ütött akkorát a buli, mint szokott, nem volt meg az a varázs, ami máskor mindig ott lebeg a nézőtér felett. De nekem azért bejött.

A sátorból kiszédelegve egyből indultunk a Nagyszínpad, ahol kezdtek már Várpalota büszkeségei, a srácok a telepről, a Vad Fruttik. Az idei évre végre sikerült rájönniük a szervezőknek, hogy egy Várpalotai zenekar, akik amúgy egész jók, simán felférnek az EDDA mellé a főszínpadra, ugyanis tavaly például az akkori Nagysátorba konkrétan nem lehetett beférni. A Nagyszínpadnál viszont kényelmesen elfértünk, végig is ugráltam az egész koncertet, nem volt ez sem valami szuper teljesítmény, „csak” egy „szokásos, király Fruttik koncert.

Innentől azonban meghalt a buli. Volt egy indokolatlan másfél órás szünet, ami alatt vagy mindenhol éppen a beállások mentek, vagy olyan zenekarok mentek, akiknek még a nevét sem hallottam. Pedig még volt hátra egy Sex Action és egy Soerii és Poolek. Utóbbi zenekarról eddig nem sokat hallottam, csak hogy a koncertjeik alatt megjelennek a színpadon kurvák, törpék, művér és kétméteres péniszek, ez viszont elég érdekesnek bizonyult volna, hogy megnézzük. Viszont a másfél órás „koncertkereső bolyongás” (melynek egyetlen zenéhez kapcsolódó pontja, hogy legalább a Gépindulót elkaptuk Kalapácson), úgy kifárasztott mindenkit, hogy nem bírtuk ébren, és a szombati napra tartalékolva erőinket kidőltünk. Pedig a törpék tényleg érdekeltek…

Harmadik nap:

Jó hír, második nap sem raboltak ki minket! Reggeli és az ismét előjövő „szesztilalom” problémájával szembesülve kiültünk a Maláta Bárba beszélgetni, viszont megzavartak minket valami színi előadással, amelynek az előadóit nem akarom megbántani, mert biztos sokat készültek, de annyira nem jött át a jelen lévő másnapos, varacskos disznóknak. Az egész poénja az volt, mikor a színpad berendezése alatt kihozott egy szőnyeget az egyik szervező, és elkezdte kirázni belőle a port, erre valaki hátulról beüvöltött, hogy „mi van Ali, nem indul?”. Ezután átültünk a Jéger Bárba hamis karaoke-t hallgatni. Meglepve vettük észre, hogy az előző években megszokott műsorvezető helyett egy új jött a fesztiválra, aki tajságban egyező szinten volt az előzővel, de testsúlyban előnyt élvezett elődjével szemben. Következő emlékem, hogy 18:30-at üt az óra és irány a PASO koncert a Nagyszínpadon! Itt igazából nem ért meglepetés, jó volt a hangulat, jól szólt élőben a cucc, az egyetlen probléma az volt, hogy a 18:30-as kezdésre nem tudtak sokan felpörögni, ugyanis a fesztiválozók egy része már ki volt ütve, míg a másik fele éppen, hogy csak egy pár pohár sörszörpön volt túl. Annak ellenére én jót ugráltam, csak így a verőfényes napsütésben, viszonylag kevés közönség előtt lagymatagnak tűnt. PASO után átmentünk belehallgatni a Magashegyi Undergroundra, ami ismét meglepetéssel szolgált, mert egyrészről nem volt olyan homi zene, mint vártam, másrészről pedig a dobos valami elementáris erővel verte a bőröket, így néha olyan illúzióm volt, mintha rock koncerten lettem volna. Azért végig nem hallgattuk a bulit, hanem átrohantunk Prosecturára, ahol sikeresen elcsíptük egyik kedvenc nótámat, melynek címe Iszok (Szia Vili!), majd a súlyosabb sérüléseket elkerülendő, inkább némi utántöltés után meglátogattuk a 30Y-t a Nagyszínpadon. Volt szerencsém pár héttel korábban látni őket az egyetemi napokon, és azt kell hogy mondjam, annál a produkciónál csak jobbat nyújthattak, és nyújtottak is. Jó kis koncert volt, addigra már méretes tömeg verődött össze, volt hangulat meg minden jóság. Ezt követően némi képszakadás van, egyszer még csak a Belgára bólogattam egy fél szám erejéig, majd utána hirtelen 0:30 lett és már a Subscribe-ra léggitározok és üvöltözök, annak ellenére, hogy még sohasem hallottam egy számukat sem. De ott és akkor egész igényes zenének tűnt, energikus volt a két frontember, azóta pedig már beszereztem az új lemezüket is, de még csak az ismerkedés fázisában vagyok vele. Innentől kezdve minden célunk az volt, hogy ébren kibírjuk a 2:20kor kezdő Tesco Disco-ig, de sajnos kudarcot vallottunk, olyan 1:45 fele az agy még húzta volna, de a test már megálljt parancsolt. Ezúton is kérném a szervezőket, hogy jövőre tegyék legalább egy órával előbbre, mert tavaly is hasonló okok miatt hagytuk, annak ellenére, hogy nagyon szerettünk volna ott lenni a bulijukon.

Idén olyan nevetséges indokkal, mint érettségi, kénytelen voltam kihagyni az utolsó napot (na jó, az utolsó kettőt, de kétlem, hogy hétfőn a szervezőkön és a fellépőkön kívül sokan lettek volna). Így összességében azt tudom mondani, hogy ez a fesztivál jó élmény volt, mint mindig, viszont az előző évekhez képest sokkal több hibát követtek el a szervezők, amit muszáj lesz kijavítaniuk jövőre, ha nem akarják, elveszíteni az „ember arcú fesztivál” imidzsüket, és ezzel a közönséget. Ezek a hibák akkor lettek volna elfogadhatók, ha egy új fesztiválról lett volna szó, viszotn ez már a (jubileumi) ötödik volt! Nem kell ide Twisted Sister meg Flúgos Futam (bár párszor ahhoz hasonlított a dolog), csak a jól megszokott szint kell, és belegondolni, hogy mivel lehet a látogatók ottlétét élvezetesebbé tenni. Elárulom, nem a 3 órás várakoztatással, a délután 3kor nyitó sörcsapokkal, a nulla biztonsággal és az indokolatlanul elkobzott fémbögrével.

Mosollyal az arcon- Én meg az Ének – emléxel? lemezbemutató a Gödörben

"Az milyen dolog, hogy egy koncerten azért vagy megvadulva, hogy játsszák el még egyszer a mackódalt?"

Most óriási bizalmam van Bérczesi Róbertben. Remélhetőleg sikerült lejönnie a drogokról, és végre visszatér. Hogy ez miért lenne fontos? Mert ez az ember egy zseni. Kiss Tibor és Lovasi András mellett a harmadik legjobb kortárs dalszövegíró, emellett remek zenész, és fantasztikus hangja van. És most ennyit a fényezésről.

Tegnap este Bérczesi feldolgozás albumának lemezbemutatója volt a Gödörben, 1500 forintért, amihez a kedves vendég megkapta a lemez egy dedikált, sorszámozott példáját (külön meglepetés volt, hogy az általam várt gagyi, papírtokos megoldás helyett rendes tokban kaptuk a CD-t). Ez a fajta koncertszervezői koncepció végtelenül szimpatikus volt számomra, illetve mivel mint minden rendes magyar fiatal, nekem is volt kb. egy évem, amíg hiperkarmán éltem, tehát úgy éreztem, ezt nem lehet kihagyni. Őszintén bevallom, az előzenekart megint nem sikerült megtekinteni, pedig a Panírozott Barikák (vagy Barikád, vagy mi a répa) az üvegen keresztül egész jónak tűnt. De az a fránya előzőleg elfogyasztott szilvapálinka inkább a hátsó rész felé vezetett minket ahol is két széket vadászva inkább erőt gyűjtöttünk a főkoncertre.
Az Én meg az Ének formáció elvileg Bérczesi saját produkciója, de a koncerten sok zenésszel volt a zenekar kiegészülve, a legtöbbjük közös halmazt képez az újjáalakult hiperkarmával. Így bármennyire is jó volt a koncert, nehéz volt kiverni a fejemből, hogy ez a program igazából a hiperkarma visszatérésének felszopó lánya, egy kis reklám, egy kis próba, hogy megy a közönség előtt a régi zenésztársakkal. Ha az is volt, jól végezte a dolgát.

Maga a koncert kissé késve kezdődött, de pont időben ahhoz, hogy nagyjából megteljen a hely (és ahhoz is, hogy kiürüljön a pénztárcánk), de azért telt házról nem lehetett beszélni. A dalok a lemezen akusztikusan vannak felvéve, itt pedig elektromos gitárral voltak eljátszva, és sokkal jobban is szóltak. Bérczesi átértelmezései zseniálisak, hallhattunk dalokat a Kispáltól, a Bonanza Banzaitól, Zorántól, az Európa Kiadódótól, sőt még az Idő Urai című zseniális magyar rajzfilm egyik betétdalát is. Az egyik csúcspont pedig a Mackódal volt, ezt még meghallgattuk volna jó párszor. Talán egy dal van, ami nem lett jól eltalálva, ez a Beatrice Nagyvárosi farkasa, ez nekem ott még nem tűnt fel, viszont ma a CD-n meghallgatva rá kellett jönnöm, hogy ebben valami tényleg nem stimmel. Ezen felül a koncert nagyon jól sikerült, jó volt újra látni Robit a színpadon, jó volt látni, hogy a zenészek mosolyogva játszották el ezeket a dalokat, amelyek pont így működtek, hogy se a közönség, se a zenekar nem vette őket túl komolyan. Ezek a számok ritkán érik el a két percet, ennek megfelelően a koncerten el is hangzott az összes, és így is még bőven 40 percen belül voltunk. A közönség pedig teljesen be volt indulva, én még sohasem hallottam ilyen kevés embert ilyen hangosan éljenezni és követelni a ráadást. Jött is menetrendszerűen, viszont nem az, amire számítottunk. Én úgy tippeltem, mint az eddigi legutolsó Biorobot koncerten a közönség kedvenc nótákat eljátsszák újra, ehelyett azonban eljátszották a mackódal refrénjét és egy hiperkarma dalt (a felejtőt btw)! Na ott megvadult a nép. Aki eddig egyhelyben állt és csak a fejét mozgatta a sörét markolva és a tökét vakargatva, az is elkezdett ugrálni, hihetetlen volt rádöbbenni, hogy az emberek mennyire szerették ezt a zenekart és sokaknak milyen meghatározó élményt jelentettek. Ezután nem lehetett megcsinálni, hogy nem jönnek vissza újra, szinte felrobbant az egész terem, erre megjelent Robi, felhívta a dobost és elnyomott még egy hiperkarma számot. Na ott olyan érzésem volt mint legutóbb a Kispál búcsúkoncerten, hogy élve meggyújtottam volna magam, ha ezt kihagyom. Hihetetlenül együtt volt a közönség és a zenekar, ők pedig meghálálták a bizalmat, és ami külön öröm volt, hogy a hangosítás is teljesen korrektül szólt. Amint kiszabadultunk a fülledt teremből a szabad levegőre, az embereket kerülgetve nem bírtam letörölni a mosolyt az arcomról. Ahogy láttam nem voltam ezzel egyedül.

Na, ezért vetettem én minden bizalmamat Bérczesi Róbertbe. A tavalyi Kispál feloszlás óta minden fesztivál magyar headlinere vagy a Quimby, már ha az adott fesztivál ki tudja csengetni a megemelkedett tarifájukat vagy a Kiscsillag, amit én személy szerint egy jobb háttérzeneként tudok csak értelmezni. Szóval van itt bizony ám űr, amit be kell tölteni és a hiperkarmánál jobb megoldást el sem tudok képzelni. Hajrá!

A fotó minőségéért elnézést, elkészüléséért pedig köszönet Boci mamának!

Szolgálati közlemény

Hisz megígértem! A februári fagyban tett ígéretemhez híven a madarakkal együtt a blog is visszatér tavasszal. Azt mondtam, hogy májusban jelentkezem, és egy nappal még mindig szorgalmasabb voltam a kelleténél. Mostantól igyekszem ismét nyitott elmével járni és időről időre rátok zúdítani a hülyeségeimet. Most a The Strokes új lemeze következik, ma este pedig Bérczesi Róbert lemezbemutatójára vagyok hivatalos, és ha sikerül bejutnom, onnantól semmi sem tart vissza, hogy tudósítsak nektek (esetleg valami nagyon meglepő italakció). A további tervekről később. Sziasztok!