Városi lazacok - 30Y lemezbemutatón jártunk a Gödörben

A kinti -8 °C és a 47-es villamos pályamunkálatai se tudtak eltántorítani minket, hogy meglessük az általam pár hete dicsért Városember c. 30Y lemez bemutatóját. A két előzenekaros program 20 órai kezdéssel volt meghirdetve, tehát a fő attrakció, az "ipszi" kb. 23 óra felé kezdett el játszani, ahogy azt várni lehetett. Addig nem sok minden történt, csupán annyi, hogy feltűnően sok ember szállingózott be a szállingózó hóból (és a mocsok hidegből). Legutóbb a Gödörben pont 30Y koncerten voltam, méghozzá éppenséggel az előző lemez bemutatóján, ott a tegnapi nézőszám kb. harmada volt. Most viszont négyszáz-négyszázötvenen szerintem simán voltak, nagyobb színpad is kellett. 
A két előzenekar a Kipu és a Jurij zenekarok voltak. Előbbi a kis színpadon "zúzott" kb. 30 percig és ugyanennyi néző előtt, de mivel csak sörért menet, illetve jövet láttam/hallottam őket, nem tartanám fairnek bármilyen vélemény kifejtését. A produkciójuk lényege azért átjött, három srác keményebb rockzenét nyom angol szövegekkel. Különös ismertetőjegyük, hogy cipőt viselnek és van hajuk.
A másik előzenekarból, a Jurijból azért "haraptunk" egy 20 percet, hogy felvegyük a ritmust. Csak rossz helyen kerestük. A 30Y-ra mondják páran, hogy minden daluk ugyanolyan. Nos ki kell ábrándítanom őket,tévednek. A Jurijnak vannak tök egyforma számai (vagy egy számot játszottak 20 percig? nem hiszem). Ez nem lenne baj, de ezek a dalok szövegileg is harmatosak és az előadás is - a legjobb szóval kifejezve- ízetlen. Mint kiderült 10 évesek lesznek, tehát (majdnem) egy idősek a 30Y-al. Azt hiszem erre mondják, hogy ha eddig nem, ,akkor már sohasem. Egyébként tök szimpatikus srácok, csak hát ki veszi meg egy állandó előzenekar lemezét?

Mikor ők az utolsó dalukat is elhúzták és szépen megköszönték a figyelmet elkezdett telni a tömeg, de még így is szellősen voltunk. Na de ezt inkább az eredményezhette, hogy olyan füst ült meg eddigre a Gödör pincéjében (vagy a Gödör gödrében), hogy kimarta az ember szemét és tüdejét, ezért hátulról ránk nyitották a -8 fokokat. Annyi volt, megszámoltam. Na mindegy, ez nem volt egy jó húzás.
Az viszont az volt, ahogy a hamarosan színpadra lépő főzenekar felépítette a koncertjét. Kezdtek a Kövér disznókkal és még jött pár dal az új lemezről, majd hirtelen átcsaptak best ofba, és csak a végén tértek vissza a Városemberhez. Az új lemez 12 dalából emlékeim szerint elhangzott 10 (a Jó Január Herceg és a Kérdés mi legyen maradt ki, bár utóbbiba így leírva már nem vagyok biztos). És azt kell hogy mondjam, hogy jól működtek a dalok, a közönség ismerte és énekelte őket, például aki nem énekelte velünk a Mecseki sétányok refrénjét azt minimum 20 botütésre ítélném. A lemez értékelésében két dalt találtak gyengébbnek illetve a lemezbe kevésbé belesimulónak, (Riadt háziállatok és Városember) nos ezek is meglepően jól hangoztak élőben. Azt azért le kell szögezni, mielőtt átcsapnék fényezésbe, hogy bizony ez a koncert is olyan volt mint bármelyik lemez a zenekar munkásságából. Az erre fogékonyak nagyon élvezték, de akik valami miatt nem szeretik a fiúk zenéjét, könnyen idegroham közeli állapotba kerülhettek. Ugyanis -nincs jobb szó rá- a 30Y-nak különleges zenéje és különleges koncertjei vannak. A spenótos-gombás lazac is különleges kaja, de az emberek legalább fele nem szereti.
Vannak nekik furcsa dolgaik, na! Ahogy kedves kísérőm kifejtette, elég nehezen jön össze a kemény rockos zúzás és hörgés az "az apukám gengszter, anyukám is sáros"-féle szövegekkel. Az ilyen régebbi dalok, inkább kikerülhettek volna a műsorból, csakúgy mint a Bogozd ki. Jó szám az, csak már szarrá játszották, és azt is megértem, hogy egy fesztiválkoncerten, vagy egy több főfellépős programban már muszáj elővenni, de egy lemezbemutatón, ahol a zenekar miatt, és az ő új lemezük miatt jött el a közönség, és nem azért, mert "hallod, kilenctől az mr2 színpadon 30Y van, menjünk durvulni a Bogozd ki-re, aztán toljunk egy gyrost aztán nézzünk be a party arénába". Tehát ezt a kötelező kelléket, mert sajnos már azzá vált, itt igazán ki lehetett volna hagyni.
Összességében én nagyon jól éreztem magam, a fiúk élőben nagyon erőteljesen tudták előadni az új lemezen hallható dalokat, a régiek (az említett kivételektől eltekintve) is jól működtek, ahogy mondani szokás, megvolt a kémia, volt itt őrült pogó és csendben megszakadó szív is.
Így egy valamire való "ipszisnek" mint én, nem is volt más dolga, mint szájat félmosolyra húzni, kalapot megemelni, kabátot ruhatárból kivenni és tisztességes városemberként kilépni a hideg nagyvárosba.

A mi városunk - a 30Y Városember c. lemezének bemutatása

Az ünnepek előtt rendesen el vagyunk kényeztetve, legalábbis zeneileg. Új Quimby és 30Y album, Kispál koncertlemez.  Azt hiszem, ez ritkább jelenség, mint a Halley üstökös. Nemrég szóltam a Napozz holddalról, most pedig nézzük a 30Y Városember című, sorrendben ötödik nagylemezét.

Először is, tisztázzunk valamit. Ez a zenekar nem az a zenekar, amelyik a Bogozd kit, vagy a Kaposvári lányokat játszotta. Ez (már) egy felnőtt rock zenekar. Méghozzá egy olyan zenekar, amelyiket lehet nagyon szeretni és lehet nem érteni. A jelenlegi 30Y zenéjét a Hobo Blues Band vagy Cseh Tamás munkásságához tudnám hasonlítani. Lehet, hogy nem jön be, vagy akár idegesíthet is, de azt el kell ismerni, hogy igényes. Nekem már az előző lemez (Nr. 4) is az egyik kedvenc magyar lemezem lett, de a Városember is abszolút méltó hozzá. Nézzük, hogy miért!

Ez valószínűleg a saját perverzióm, de nekem nagyon bejön Beck Zoltán hangja, olyan különleges, karcos, amit nagyon könnyű kiszúrni meg egy háttérvokálban is, és még hasonlót se találni a magyar zenei életben. De ez abszolút szubjektív. Az viszont nem az, hogy a lemezen található 12 dal (ellentétben például az új Quimbyvel) olyan egységet alkot, hogy első pár hallgatásra teljesen összefolyik. A nyitódal engem az elmúlt évek Arctic Monkeys B oldalas dalaira emlékeztet, egy kis elektronikus nyekergéssel feldobva. (B oldal alatt itt a kislemezek kísérődalaira gondolok). Bátor felütés ez,  valami elborult hangulatra számíthatunk a lemez további részére ez a dal alapján, pedig hát elborulásról szó sincs. Ezt követi az Ablak, ami már egy tiszta rock dal, szintén egy kis elektronikával szórva, viszonylag egyszerűbb szöveggel. Ami ez után jön, az egyszerűen zseniális. Első hallásra is feltűnt, hogy milyen mesteri szövege van ennek a dalnak, szinte biztos voltam benne, hogy egy irodalom szöveggyűjteményből lett véve, vagy legalább abban, hogy ott lenne a helye. Aztán kiderült, hogy a dal szövegét Bereményi Géza írta (még talán Cseh Tamásnak, annak halála után, búcsúajándékként), és átadta Beck Zoltánnak, hogy kezdjen vele valamit. Ő pedig írt rá egy tökös dalt, talán itt kicsit kevésbé érthető ez az megzenésítés, valami líraibb, akusztikusabb jobban ment volna hozzá, de –félreértés ne essék- így is passzol, a szöveg meg mint már említettem… Na, ne ismételjem magam, inkább álljon itt egy részlet: 

„Loholok és lihegek, nem több vagyok ennél,
Sorrácsok közt iszkoló, mióta elmentél.
Amióta elmentél, bágyadt kenyérharc van,
Vadászcsoport vagyunk mind foltos barlangrajzban.”

Azt hiszem, ezért veregeti Cseh Tamás vállát odafent pár Nyugatos.  Ezután következik a Néz, ami egyrészt a Rubikernő óta a zenekar egyik legjobb zongorás dala, másrészt pedig pont olyanra sikerült a szövege, amiből lesznek azok a számok, amiknél koncerten általában a közönség túlüvölti az énekest. Tehát ez egy "együttüvöltős" dal lett a javából.
A Riadt háziállatok következik, ahol velünk marad a dal elejére a zongora, és jó kis nóta lenne, de a gyermek mondókára emlékeztető refrén valahogy nagyon kilóg egy ilyen rocklemezről.
Egyetlen dolog zavar engem ezen az albumon. Pár dalnak a kezdő sorai nagyon semmitmondóra, értelmetlenre sikerültek, és ezek a felütések kicsit elvesznek az adott szöveg erejéből, pedig a folytatásban egytől-egyig felfejlődnek. Ilyen például: Ne nézz szembe magaddal- mással se nézz szembe VAGY ami volna az valami- és ha a valami semmi volna. Nem igazán tűnne ez fel, de mivel Beck Zoli tollából kerültek ki a például az előző lemezen található Szenes c. dal mára már-már kultikussá volt nyitó sorai: "A jövőt tervezem egy alig használt tollal, a felhőt nézem, ahogy versenyt fut a holddal", így bizony felvonja a szemöldökét egy tisztességes 30Y hallgató. Ezt csak azért említem, mert például a hatodik dal, a Lélekrajt azzal a bizonyos "ami volna az a valami" kezdettel igencsak hendikeppel indul, ezen kívül nem igazán értem ezt a "nő vagy férfi ez" dolgot se, ami a refrénben van.  De mégse mondom, hogy rossz dal, a zongora még mindig nagyon jól megy Beck Zoli hangjához.Na most kicsit túl elfogultnak érzem magam, szóljatok ha így van!  A hetedik dal a lemez slágere, a Mecseki sétányok, ez tuti koncert-kedvenc lesz.(Azóta voltam a budapesti lemezbemutatón, tényleg az lett). Ezt a dalt a Nemlétező- A kérdés mi legyen duó követi, mindkettő tökös rockdal.
De még mielőtt teljesen elkapna minket az őrület, a lemez végére kapunk egy balladát (Ásító a címe, szerintem a legjobb dal a lemezen), ahol ismét előkerül a zongora, viszont itt még nyakon is lett öntve a cucc egy zseniális szöveggel. Álljon itt egy részlet, bizonyításképp:

„Kőműves rohadék élet
Habarcs benne a lelkem
Nem tart a össze semmi
Semmit ami szerettem

A házamban ülök csendben
Azt képzelem hogy van házam
A padlója néha megreccsen
A kulcsod megzörren a zárban „

  Itt kellőképp elérzékenyülünk, megszakad a szívünk, ezért is esik kissé rosszul, hogy a következő dalban konkrétan már az elején lerobbantják a fejünket. De erre csak nem tudunk haragudni, mert a Szószóró még sok jó szolgálatot tesz koncerteken, amikor éppen aprítani lesz kedvünk.
Az utolsó, és címadó Városember című dal paradox módon végig semmitmondó szöveggel dolgozik, de zeneileg rendben van, így nem tud elvenni a lemez erejéből, amit leginkább a zenei egységesség és a kivételes dalszövegek adnak.

Összességében azt kell, hogy mondjam, ez a lemez a rajongóknak (bár utálom ezt a szót, tehát mondjuk, hogy azoknak, akik szeretik a zenekart és a zenéjüket) újat nem fog mutatni, viszont meg fogják kapni 12 dalban azt, amiért megveszik (vagy letö… hagyjuk) a lemezt, és sok jó pillanatot, BKV-n utazást, unalmas biosz órát, na meg koncertélményt fog szerezni. Akik pedig nem szeretik, nem fogják most sem megszeretni, pedig ha tennének a próbát, lehet, hogy felfedeznék azt, amit mi, rajongók (mondtam már hogy utálom ezt a szót?) már nagyon rég megtaláltunk.

(December 28-án lemezbemutató a Gödörben, megyek és meglesem milyenek a dalok élőben, bejegyzés a koncertről is várható.)

[Megjegyzés: A bejegyzés 2011.01.02-én módosítva lett, az előzőben a dalok rossz sorrendben szerepeltek]

Pár sor egy CD tok hátuljára - Kispál és a Borz búcsúkoncert dupla CD

Vigyázat! Az elkövetkező sorokat a szubjektivitás és az elfogultság szerelemgyermekei, nyomokban giccset és csöpögősséget tartalmazhatnak! Én szóltam.

Tehát a már említett Kispál és a Borz búcsúkoncert végre megjelent CD formátumban is. Nem a búcsúkoncert-film zenei része, hanem maga a koncert és ez állat. Elvileg pár szám technikai okokból lemaradt, ez szám szerint 7, én azért hiányolom a Többiektől helyet például az Autók a tenger felé-t, vagy a Dal teázáshoz-t, de ne legyünk telhetetlenek. Egyébként lehet, hogy az Autókat valamiért nem sikerült (jól) felvenni, mert alap dal, és a DVD-n is csak lemezminőségben van fent. Ettől függetlenül ez 22 szám úgy van rendben, ahogy van. Engem sokkal jobban meghatott (nem, nem vagyok búza), mint a film, tegye fel a kezét, akinek nem szorul össze a szíve a De szeretnék, a Hang és fény vagy a Zár az égbolt hallgatása közben. És érdekes módon Lovasi dalok közti dumálása most nem az a vicces-, hanem az a vicceskedni próbáló- fajta, hallani a megilletődöttséget és a szomorúságot, és ezt most kivételesen nem csak beképzelem.

Most jönne az, hogy írok a dalokról, melyik milyen, a vendégzenészekkel a becsempészett dal-camo-kkal  (ha létezik ilyen szó, pl.: The Final Countdown, Popcorn, Smells Like Teen Spirit), de felesleges. Mindenki ismeri, mindenki szereti őket, tehát ezt nem lehet kritikusan hallgatni, csak hátradőlni és mosolyogni, meg szomorkodni egyszerre. Igen, ilyet is lehet, erre én is csak most jöttem rá, hála a Kispálnak.

Egyedül az „új” négy számot volt kár rátenni. Ezek a gyengébb pontjai a Kispál-életműnek, az Űrbemarkoló és a Dobog szerintem már-már erőltetett. Az Alkoholt meg már 4 éve folyamatosan játsszák koncerteken, rajta volt nem egy kiadványon. Tehát ezeknek a daloknak a felrakása teljesen felesleges volt, a második lemez végén eljön a katartikus vég, összeállunk egy képpé. Már morzsolgatnánk a könnyeinket, még érezzük a Sziget porát az orrunkban, meg a sok izzadt, embert magunk körül, erre elindul egy teljesen steril, studióban felvett dal. Ez rossz ötlet volt, bárkitől is származik.

És hogy van még egy dolog, amit el kell, hogy mondjak, csak nem tudtam hova illeszteni az előző szövegben. Ez pedig az, hogy rohadt boldog vagyok, hogy ott lehettem, mert tuti,  hogy még sok embernek (gyerekeim, unokáim, szomszéd gyerek, csajok valami bárban, stb.) fogok büszkélkedni, hogy ÉN OTT VOLTAM. És ez kibaszott jó érzés.

Fény a nem létező alagút végén - néhány szó a Vad Fruttik Fénystopposok c. lemezéről

A Vad Fruttikat a nagyérdemű kritika (pl. quart.hu) szereti azzal lehúzni, hogy nincsen saját, hangjuk, stílusuk, és igazából ők se tudják mit akarnak, ennek köszönhető, hogy az eddig megjelent 3 lemezük merőben eltérő, mintha három különböző zenekar rakta volna össze. De kérdem én, lehetne azért bántani egy zenekart, mert egymás után megjelentette a Joshua Tree-t, a Nevermind-ot és a Bors őrmestert? Ugye, hogy nem? A bökkenő az, hogy a Fruttik lemezei azért közel sem mozognak ilyen színvonalon.
Az első lemez, a Rózsikámnak digitálisan egy elég komoly komolytalankodás volt, és valóban furcsán hatott egy lemezen a már-már Kovbojok-szintű Sárga Zsiguli és az elég szuicid hangzású Nekem senkim sincsen. Egyébiránt, nekem utóbbi dal nyerte el először tetszésemet a zenekar munkásságából, kábé hetedikes koromban. Furcsa volt hallani a kispálos metaforás, találd-ki-mit-jelent szövegek után azt, hogy tényleg szar, be vagyok piálva, hányok, senkim sincs, ilyen egyenesen leírva egy viszonylag élvezhető zenén, nem pedig valami metálos hörgésen. De ennek ellenére ez szerintem egy igen gyenge lemez volt, néhány jobb számmal. A második lemez, Az egy éjszaka bohémiában már a címéből sejtetett, hogy itt ismét a komolytalanabb végét fogták meg a dolognak. DE ezen a lemezen már volt több nagyon jó nóta.(Bús szamba, Kemikáliák, Úgy fáj [csillagos ötös], Hervadó virágok [szintén, köszönet Szécsi Pali bácsinak]). Ezek a dalok viszont teljesen máshogy szóltak, mint a bemutatkozó lemezen lévők. A srácok zeneileg ugrottak pár lépcsőfokot (vagy talán egy emeletnyit is).
 Ekkoriban voltam először Vad Fruttik koncerten. És el is érkeztünk ahhoz, hogy miért nagy ászok Likó Marcellék. Először is a csávónak nagyon jó hangja van, és élőben egy az egyben villant egy lemezminőségű vokált, és zeneileg is teljesen rendben vannak live üzemmódban is. Ezenkívül ami felettébb szimpatikus, az a zenekar és a közönség közötti kapcsolattartás. E-mailben, facebookon, iwiw-en, vagy személyesen is fordulhatsz a frontemberhez, tuti, hogy kapsz tőle választ, egy félmosolyt, nem az a fajta, aki a backstageben rejtőzik és csak addig látod, amíg kapucniban elrohan a turnébuszig, és a rajongókkal közös képeken is mosolyog, nem  úgy néz ki, mint akit leöntöttek egy vödör szarral. Tényleg egy kedves figura.
Tehát összefoglalva, 2010. októberéig volt egy szimpatikus zenekarunk, két közepes(ecske) lemezzel és pár állat koncerttel. De aztán jött a Fénystopposok, ami írd és mond, egy JÓ lemez lett. Eddig a legjobb. Ja és persze, megint teljesen más a hangzása mint az előzőeknek. A dalok 2 szám kivételével borúsak, depresszívek mind zene, mind szöveg szintjén. A halál, a testi és lelki fájdalom, a kilátástalanság minden dalra ránehezedik. Viszont ezek a dalok olyan jól ki vannak találva, olyan jól szólnak, hogy nem tűnnek el a súlyos gondolatok alatt, sokkal inkább felemelkednek hozzájuk. Na de járjunk végig dalról-dalra a végső ítélethirdetés előtt.
A nyitószám, a Lehetek én is már régóta halálra volt játszva az MR2-n, minden szempontból rendben van, leginkább egy rockosított Máté Péter feldolgozásra hasonlít. Ezt követi a Diszkós, ami egy diszkóbalesetet ír le, nagyon hűen, és ahogy mondani szokás, nem áldozzák fel a történetet a rímek oltárán, nincsenek erőltetett sorvégek, nagyon jól egyensúlyoz, és talán ebben van a legtöbb instrumentális rész a lemezen. A harmadik szám az egyik kivétel, a Boroskóla, ami mintha az előző bohém lemezről maradt volna le, de azon kívül, hogy kicsit kilóg az említett okok miatt, mégis egy kis felszabadulás egy diszkóbaleset és egy öncsonkítás között. Véleményem szerint ez a dal lehetne az új Ha az életben, a refrénje abszolút ugyanolyan részegen, együtt üvöltős, csak a többi szövegrész meg a zenéje nem olyan pörgős, slágeres (gagyi). Ezután a Goa című dal jön, ami szerintem nem jó. Sőt. A szövege elég kapkodó, itt néha erőltetettnek érzem a rímeket, hasonló témában sokkal nagyobbat alkottak a fiúk, az előző lemezen a Kemikáliákkal. Tehát ez az egyik gyenge dal a lemezen, a másik, pont az ezt követő Városlakó. Ennek a szövege annyira béna, hogy még az első lemezen is kirítt volna. A zenéje is egyszerű mint a százas szeg, ez simán lemaradhatott volna a lemezről. Szerencsére innentől jobbnál jobb dalok jönnek. A Limonádé a másik vicces dal a lemezen, de abszolút jól össze van rakva, így ismét csak egy kis kikapcsolódást nyújt a súlyos témák között, és ügyesen egyensúlyoz a gagyi és az aranyos határán. Ezután jön az Embergép és a Bálban című számok, mindkettő társadalomkritikus, de nagyon jól megírt szöveggel. A Nem hiszek egy felelet Zorán Apám hitte című dalára (bár ezt a tanult kolléga a quart-hu-n nem tudta, egyszerűen gagyinak titulálta, és fingja sem volt, hogy hogy lehet ilyet kitalálni), ugyanolyan depresszív mint az előzőek, de ugyanolyan remek is. Az Üvegszilánkkal egy érdekes szerelmi vallomás, eléggé elszállós lesz a végére, de nekem tetszik, egyik kedvencem (azonban el tudom képzelni, hogy valakinek ez már sok). Az utolsó két dal közül az előbbi, a Lehunyom szemem a lemez legsötétebb dala, a Béke presszóban már kezd világosodni, így nem teljes letargiában jutunk el a lemez végére. Maga a lemez is világosságot hoz, a Vad Fruttiknak ugyanis ezzel a lemezzel sikerült kilépni a Sárga Zsiguli árnyékából, de nem ülhetnek a babérjaikon a Béka presszóban, és már azt sem mondhatják, hogy senkijük sincsen, hiszen novemberben két egymást követő napon megtöltötték az A38 hajót. Nincs más hátra, mint tartani a szintet, ugyanilyen jó koncerteket nyomni, ugyanennyit törődni a közönséggel és kit érdekel, ha a következő lemez merőben máshogy szólni, ha ilyen jó dalok lesznek rajta?

Kultfilm + play gomb = Szárnyas fejvadász (Blade Runner, '82)

Vannak filmek, amikről gyakran olvassuk, hogy alapmű, és mennyi-mennyi film nem lenne nélküle,vagy nem olyan lenne, amilyen,  viszont mi valamilyen ok miatt még nem láttuk. Vannak olyanok akik így vannak például a Ponyvaregénnyel, vagy a  Star Wars-al (legalább 5 botütés nekik!). Nem véletlenül hoztam fel Lucas klasszikusát, hiszen nekem is volt egy komoly sci-fi lemaradásom egészen ma délutánig. Ugyanis végre a lejátszómba került a Szárnyas fejvadász.
A filmet Ridley Scott rendezte, akinek nem kisebb művek fűződnek a nevéhez, mint a Gladiátor, A nyolcadik utas: a Halál, a Hannibal, vagy éppen az Amerikai gengszter. Mint minden kultfilm, ez is megbukott a mozi pénztáraknál, és a forgatást is hátráltatta a stúdió rossz anyagi helyzete, illetve a stáb tagjai is (nincs szebb szó rá) gyűlölték egymást. Magát a filmet egyébként 1982-ben mutatták be (a Birodalom visszavág és a Jedi visszatér között). Na de ennyit a film történetéről.

A film sztorijáról röviden annyit, hogy a főhős csókát - akit Harrison Ford alakít, és foglalkozása szerint fejvadász- reaktiválják, hogy levadásszon 6 robotot, akiknek egy szokásos robot versus ember lázadás miatt kellett elhagyniuk a Földet, de ők mégis visszatértek. Ezen felül nem kívánok többet foglalkozni a történettel, filmek esetében a jövőben se fogok, de annyit megjegyezhetek, hogy sci-fi-hez képest elég frappáns és érdekes. A legérdekesebb a film látványvilága, ami még a Star Wars filmek által uralt évtizedben is kalapemelgetésre késztethette a nagyérdeműt. Gyönyörűek a képek, amik távolról mutatják a várost, a repülő járművek is simán elmennének egy mai filmben, és csak itt ott hajlik át elavultba, kicsit megmosolyogtatóba (de nem gagyi!) a díszlet, amit bizony még számítógépes trükkök helyett használt makettek is csak javítanak. Olyan cyber-punk utópiába vezet be minket Scott, amit mintha a Star Warsból, a Mechanikus narancsból és az Ötödik elemből gyúrtak volna össze. Érdekes módon ebben a filmben (legalábbis szerintem) a színészek alakítása a legkevésbé figyelemreméltó. Harrison Ford gyakorlatilag egy arckifejezéssel tolja végig a filmet, és a többi szereplő se esik drámai túlzásokba (lehet mert nagy részük a sztori szerint robot J). Talán a Roy Batty-t játszó Rutger Hauer és a Rachaelt alakító Sean Young emelkedik ki közülük.  Ami még igazi mesterművé teszi a filmet, az Vangelis semmivel se összehasonlítható, utánozhatatlan zenéje. Néha teljesen magával ragadó a látvány és a zene tökéletes összhangja. Ami mégis nekem legjobban bejött, az a film vége. Még sohasem láttam ilyen humánus és katartikus végű filmet. Nem kell ide mindent eldöntő csata, több száz halottal, vagy végső fejvakargatós csavar. Csak egy jó monológ, egy elordított félmondat, és máris nyúlunk a távkapcsolóért, és keressük az újrajátszás gombot.

Na jó, azért én rám ilyen mély benyomást nem tett a film, nem hiszem, hogy életem során háromnál többször meg fogom nézni (bár soha ne mond, hogy soha, hátha felkérnek, hogy forgassam le a folytatását, ahol a jó öreg Harrisson sugárhajtású tolókocsival menekül az Androidok elől). Azonban abszolút megértem azokat, akiknek ez a film, A FILM, főleg azokra gondolok, akik a premier idejében láthatták.A Szárnyas fejvadász minden kultfilm jegyét magán viseli, viszont számomra nem fér oda a top 5-be, ettől függetlenül  top film, csillagos ötös.

Napozz Holddal bemutató a West Balkánban és a film kritikája

Augusztus 9-én életem legjobb koncertélményében volt részem. A mai napig nem tudom, hogy az előtte elfogyasztott nagyobb adag szesz miatt nem emlékszem tisztán bizonyos számokra, vagy egyszerűen olyan intenzív élmény volt számomra, amit képtelenség kockáról-kockára, dalról-dalra megjegyezni. Ha még nem említettem volna, a Kispál és a borz búcsúkoncertről van szó.

Akkor azt mondtuk, hogy ez itt a vég, milyen rossz lesz nélkülük, de nem voltam benne teljesen biztos, hogy ez így van. Pár évvel ezelőtt voltam egy olyan Kispál koncerten, ahol az összes tagról valami hihetetlen unalom, undor tükröződött, miközben a saját dalaikat játszották, egymásra se nézve darálták le a lehető legrövidebbre vágott koncertet. Akkor óriásit csalódtam, nem is nagyon erőltettem a koncertjeikre járást, akkoriban kezdtem élőben is felfedezni a Quimby-t aminek a lendülete, hozzáállása összemérhetetlen volt az unott Lovasiékkal. Na de aztán persze beláttam, hogy kár egy koncert alapján ítélkezni és egyre jobb és jobb Kispál koncerteken vettem részt. Csak éppen az új számok hiányoztak, és hiányoztak egészen a zenekar feloszlásáig (ez volt a fő ok állítólag). A feloszlás bejelentése után úgymond búcsúturnéra indult a zenekar, elcsíptem őket a Pannónia Fesztiválon, és egy olyan atom koncertet nyomtak le, hogy tátva maradt szemünk-szánk.

Nos ennyit a a Kispállal való utolsó találkozásomról, mondhatjuk, hogy voltam a halálos ágyuknál és a temetésükön is de ahogy valami film címe mondja, "jól állt nekik a halál".

Amikor értesültem a részletekről (hogy csak egy este adják le a filmet, hogy 3rugó lesz a jegy, amiért megkapjuk a filmet DVD-n) egyből tudtam, hogy ott a helyem, pedig kívülről nézve csak egy olcsó bőrlehúzásnak tűnhetett ez. Már megvolt a búcsúkoncert, ezzel volt tele a média egész augusztusban, és akkor még egy utolsó utáni kis pénzszerzési lehetőség kínálkozott Lovi bá'-éknak, hülyék lettek volna kihagyni. Én meg hülye lettem volna kihagyni, hogy újraláthassam életem legjobb koncertjét moziban, főleg úgy, hogy így olcsóbban hozzájuthattam a DVD-hez, amit valószínűleg még jó párszor végig fogok nézni.

A West-Balkán volt a fő helyszín, sikerült jegyet szerezni az elsők között, pedig állítólag hihetetlen gyorsan elfogytak. Innentől két részre osztom a bejegyzést, először a rendezvény (mert ez nem egy egyszerű bemész a moziba, jegyet veszel meg popcornt meg kólát, pisálsz aztán leülsz, a film végén meg felállsz program volt), majd maga a film értékelése  következik.

Tehát a Napozz Holddal című film bemutatója a West-Balkánban:

Az előzetes információk szerint 20 órakor kezdődött volna a vetítés, a szervezők fel is hívták a figyelmet, hogy érdemes időben érkezni, mert itt nem lesz reklámblokk. Ehhez képest a  negyed hétkor a nyufóhoz érve azt láttam, hogy egy ormótlan sor kígyózik a bejárattól majdnem a combinóig. Nem igazán tudni, hogy ezt mi okozta, ugyanis bent nem motoztak, csak elvették a jegyed, és a kezedre nyomtak egy pecsétet aztán mehettél is. Egy szervező csaj aztán kijött és "rendet tett" a fejekben, hogy nyugodtan menjen be az akinek előre váltott jegye van. Ez már azért is fura volt, mert elvileg elfogytak a jegyek régen, szóval akinek nem volt ilyen jegye az max. sajtós lehetett van vip. Ennek hatására mindenki elkezdett benyomulni, ismét megcsapott az érezzük, hogy "összetartozunk" és a "ki fogdossa a seggemet?" fíling, ami általában a budapesti rendezvényeken szokott elérni, legyen szó koncertről, focimeccsről. Baszki, mintha nem számítanának arra, hogy sok ember érkezik. Ez legalább olyan, mintha zavarba jönnének a pékek, hogy az emberek kenyeret akarnak náluk venni. Na mindegy, bejutottunk, megszereztük a DVD-inket aztán irány fel. Még nem voltam a WB-ben de szerintem egy tűzoltó már a bejáratnál szívgörcsöt kapna, mindenhol kábelek lógnak a falból, meg szigetelt csövek, a koncertteremben minden fából van, ennek ellenére az emberek úgy dohányoznak bent, mintha beneveztek volna a "ki jut ki előbb egy égő épület hatodik emeletéről" versenybe. A sör szokás szerint szemtelenül drága, de hát csak iszunk egyet (kettőt-hármat).

Maga a műsor a következőképpen  nézett ki: a film előtt Livius (Quimby) beszélgetett két mondatnyit a rendezővel, a producerrel és a zenekarral (ja, nem mondtam, ők is ott voltak, bár állítólag a dobost alig akarták beengedni). Erre bizonyára szükség volt, hogy ne csak egy szimpla filmnézést kapjunk 3rugóért, és ezt közvetítették a vidéki mozikban is, így lehetett nekik élőben üzenni, de szerintem elég erőltetett volt. Ezután megnéztük a filmet (erről lentebb), majd utána Lovasi András és Dióssy Ákos utoljára előadták a Volume c. számot. Ezt kétféleképpen fel lehetett fogni, de megmondom, magam nem is tudok dönteni. Egyrészről ez elég idegen és furcsa volt, hogy ők ott ketten, kábé az utcáról beesve lenyomtak egy dalt, úgy, hogy már Kispál András is mint néző figyelte őket. Másrészről viszont ez volt (elvileg) az univerzumban az utolsó közönség előtt előadott Kispál dal. Amúgy egész jól szólt volna, ha a mögöttünk álló férfikórus, akik "üvöltősrészegre" állították az azesti szesz-o-metert, nem üvöltőtték volna túl Lovasit és a zongorát. Egyrészről megértem a srácokat, a szervezők is úgy harangozták, be hogy ez táncolós, bulizós filmnézés lesz, nem is voltak helyjegyek, ehhez képest mikor beértünk, már legalább 15 sor szék volt a vászon elé tolva, emberek meg ádáz harcot vívtak az utolsó székekért meg asztalokért. Később a szervezők tűzvédelmi okokra hivatkozva az asztalokon ülőket és az utolsó sorban ülőket felállították, de így is hülyén nézett ki az ülő és álló sor (elöl volt fekvő és guggoló is). Ez egy nagyon nagy fekete pont a szervezőknek, még akkor is ha nem a jól megszokott kopasz szekusok végezték a az emberek felállítását, hanem fiatal srácok, akik korrektül többször is elnézést kértek. Akkor vagy állt volna mindenki, vagy lett volna elég szék. Ezek után 11-től (állítólag) hajnali fél kettőig volt dedikálás meg buli (majdnem tönkretettem az estét, azzal hogy meggyilkoltam a DJ-t, aki a film vége fele egy óriási hátizsákkal, síkabátban betolakodott elém, és többször is a pofámba nyomta a 30 literes túrazsákját, de végül türtőztettem magam). Mi azonban az 53-as Presszó felé vettük az irányt, látjuk mi még a Lovasit fesztiválokon, csak gyakran kell a fröccsház felé járni. Összességében ez több volt egy sima moziélménynél, de a szervezési hiányosságokat simán ki lehetett volna küszöbölni (az említetteken kívül például nem értem, miért volt jó, az emberek retináját kiégetni otp bankos projektrokkal minden teremben).

És most a Napozz Holddal filmről:

A film rendezője, Merényi Dávid több úton is elindulhatott volna. Csinálhatott volna egy filmet, amely a zenekar történetét bemutatva eljut a búcsúkoncertig. Csinálhatott volna egy korrekt koncertfilmet, lássuk be, a 3 órás koncert elég anyaggal szolgált volna.Csinálhatott volna egy filmet, aminek központjában a zenekar tagjai vannak. Csinálhatott volna olyan filmet, amely a zenekar rajongóit, és a magyar könnyűzenére tett hatásait mutatta volna benne. De nem ilyet csinált. A Napozz Holddal koncertfilm, amely az első próbáktól kíséri a zenekart egészen addig a pontig, mikor összeálltak azzá a bizonyos képpé, a 45000 ember közül az utolsónak is elállt a szava.
Az időben ugrálva telik el a másfél óra, a nyitókép a koncert legvége, és az első dalba jóval a film vége után csapnak bele. Minden dal előtt hallhatunk Lovasiéktól egy sztorit a dal történetéről, vagy láthatjuk, ahogy készülnek rá a próbateremben, vagy a főpróbán. Sokakat idegesíthet, hogy néha pont mikor elkezdődik egy dal, belecsap Kispál a jó ismert riffbe, akkor ugrunk vissza Lovasiék teraszára, ahol arról társalognak, hogy a frontember mikor és hogy szokott elaludni. De nekem kifejezetten bejön. Viszont azokkal a részekkel, amikor a tagok beszélnek, nem vagyok teljesen kibékülve. Először is az összes ilyen felvétel, ahol beszélniük kell, későn, éjszaka készült, és nem csodálkoznék, ha Lovasi sztori közben elaludna, úgyis mint már említettem, erről többször szó esik.Néha látszik, hogy nyűg nekik hajnali kettőkor, holt fáradtan arról mesélni életükben századszor, hogy miről is szol az Emese vagy a Húsrágó, hídverő. Ekkor látszik, hogy elég kapkodva készült a film, a készítőket is meglepte a lehetőség. A másik problémám az volt, hogy a dobosnak, Mihalik Ábelnek szavát se halljuk az egész filmben, pedig ő is a zenekar tagja, még akkor is, ha még csak pár éve is. Mintha valakinek a kutyája lenne, aki mindig ott van, de senki sem foglalkozik vele. A filmnek két csúcspontja van: a Hang és fény című dal előadása a magyar könnyűzenei élet legjobbjaival, illetve a Zár az égbolt zárószám, főleg Kispál András szólója miatt.
Összességében a film nem egy összeszedett, egységes munka, és valószínűleg minden Kispál-rajongó máshogy készítette volna el, de a hibátlan, mindenki által ismert dalok, és a szerethető szereplők (a zenekar természetesen) mégis olyan művé teszik, amit még nagyon sokszor fogunk pörgetni a lejátszóban.