Ennek a lemeznek nem voltak jók az előjelei. Utólag már kimondhatjuk, hogy az AM harmadik lemeze, a Humbug egy viszonylag gyenge Queens of the Stone Age album volt, és a jó pillanatait is a Cornerstone, illetve a Secret Door című számoknak köszönhette, amelyhez történetesen semmi köze nem volt Josh Hommenak, ugyanis azokat James Forddal vették fel, aki a Suck It And See-nek is a producere volt. Ezek után jött ki két kislemez dal, a Brick by Brick és a Don’t Sit Down Cause I’ve Moved Your Chair, melyek közül előbbi végtelenül gagyinak, míg utóbbi az előző lemez dalainak egyenes ágú leszármazottjának tűnt. Azt a fajta betépett sivatagi rockot pedig én nagyon nem tudtam komolyan venni a majmoktól, arról nem is beszélve, hogy az első és a második lemez után az ember azt várja tőlük, hogy vagy csapják tarkón egy nagy kaliberű puska tusával (például: Brianstorm, The View From The Afternoon, If You Were There, Beware, stb.), vagy egy hajnali, szerelmi csalódással és sok rossz borral átitatott este utáni hazasétálás alkalmával osztozzanak a bánatában (Riot Van, Only Ones Who Know). Mindezen kételyeket súlyosbítandó, pár nappal a lemez megjelenés előtt kijött az album artwork-je, ami gyakorlatilag egy fehér papírlap volt a lemez címével. Mondom magamnak, itt a vég, a kedvenc zenekaromnak annyi, volt bennük két jó lemez, még lesz négy gagyi, aztán eltűnnek. Sőt! A lemez első meghallgatása előtt már be is készítettem a kötelet és a csőre töltött fegyvert, valamint a doboz altatót, biztos, ami biztos. Erre baszki, nem a tengerparton ébredtem 40 perc múlva?
Hitted volna, hogy az Artcic Monkeys egyszer Kings of Leont fog játszani? Na, azért ennyire nem súlyos a helyzet. Magát a lemezt egy elképzelt szituációval, egy minden racionalitást nélkülöző álomképpel tudom legjobban bemutatni:
Sétálsz a tengerparton öltönyben, az arcodba csap a sós szél, valahol előtted egy óriási villa, a terasz a tengerre néz, éppen mulatság van, emberek táncolnak elegáns ruhában mezítláb a homokban. Miután közelebb érsz, magadban megállapítod, hogy mindenki szimpatikus, kedves és az emberek arcáról süt a boldogság. Azonban neked feltűnik a legszebb arcú lány a társaságban. Sejtelmesen közelebb mész, és mikor már csak pár métere vagy tőle, felhangzik a lemez nyitószáma, a She’s Thunderstorms és azonnal szerelmes leszel. Megfogod a kezét, kicsit arrébb sétáltok a társaságtól és csak nézitek a lenyugvó napot, a szemetekbe tűz, de rohadtul nem érdekel, mert minden olyan király, hogy királyabb nem is lehetne. Eközben Alex Turnerék tovább húzzák a talp alá valót, és jön a Black Treacle, a lemez egyik legjobb dala. Ezután történik egy kis közjáték, Matt Helderst (az AM dobosa) megszállja a „rákkendroll ördöge” és a nyugalom megzavarása érdekében elnyomja a Brick by Brick-et. Ezután a ház ura int, hogy nem azért fizeti ezeket a senkiháziakat, hogy itt bontsák a rendet, és szól, hogy folytassák az eddig megszokott kerékvágásban. Jön a The Hellcat Spangled Shalala, és az egész vendégsereg egyszerre „shalalalázik”, te pedig szentimentálisan csak nézed a lány mélykék szemeit, és belekezdtek egy lassú táncba. Ahogy véget ér ez a dal, megjelenik az est negatív szereplője, Alex Turner betépett alteregója, aki grizzly medvékkel üzletel és ollóval szaladgál (check the lyrics!) és elnyomja a Don’t Sit Down ’Cause I’ve oved Your Chair-t. Nem arat nagy sikert, mindenkinek az eszébe juttatja a Humbugot, páran elkezdik kifülyülni, erre dühében elkezdi zúzni a Library Pictures, erre már te is felkapod a fejed, mert ez bizony igazi, vérbeli „dogshit rockandroll”, őrülten pogózol rá egyet, a lassú részeknél pedig a lányra sandítasz, hogy nem talált-e magának másik herceget. Ezután már azt hinnéd, hogy a negatív figura végre eltűnik, de nem! Inkább bedobja eddigi leggonoszabb trükkjét és megidézi Josh Homme-ot a sivatagi homokból, és jön az All My Own Stunts, benne Homme vokáljával, viszont ezalatt a dal alatt rájössz, hogy ez a negatív figura nem is olyan gonosz, és igazából nem is Turner alteregója, csupán a másik oldala. Közben ismét a lány derekába kapaszkodsz és bólogatsz, mert bizony ez egy fasza dal. Ahogy véget ér, Josh ismét homokként hullik szét, te pedig basszusgitárt ragadsz, letérdelsz a lány elé, és jöhet a Reckless Serenade. Ő elérzékenyül, kicsit könnyezik is, de a dal után egyből átöleled, eközben a zenekar átvedlik frakkba és belekezdenek a Piledriver Waltz-be, ti ismét lassúztok, miközben a bárpultnál magányos szívek törnek össze halkan. A dal véget ér, de a tempó most nem gyorsul, inkább elrepülsz a jövőbe és visszatekintve a kapcsolatra az Örök Szerelemmel időtlen igazságokat fogalmazol meg a szerelemről. Ja, és mellékesen közben szól a Love Is A Laserquest, a lemez legszívszorítóbb dala. Majd ismét a jelenben vagy, éppen veszed az esküvői násznéppé alakuló társaság közepén állsz, két kezedben a lány két keze, mindenki napszemüveg van, a Nap jobban süt, mint valaha, mindenki kezében egy óriási nyalóka és mindenki csak szopja és nézi (Suck It And See), te pedig nem tudod abbahagyni a vigyorgást. A frigy megköttetik, a zenekar belekezd az utolsó dalba, a That’s Where You’re Wrong-ba, előtte viszont Alex zavartan a mikrofonba dünnyögi, hogy ez a legjobb lemez záró dalok az A Certain Rmance óta (és milyen igaza van!). Te csak fogod a lány kezét, közben forog körülötted a világ, egészen addig, míg az utolsó hang el nem hal...
A következő pillanatban pedig már a köcsög vekker ébreszt, hogy irány dolgozni menni! De te igazából szarsz az egészre, mert tudod, hogy a buszon úgyis meg fogod hallgatni újra az egész lemezt, és az egész utazás kezdődik elölről.
THE END
(Ha nem lett volna elég egyértelmű, ez egy mocskosul jó lemez, így a bakancslistámon első helyre került az „eljutni egy Arctic Monkeys koncertre” bejegyzés)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése