Napozz Holddal bemutató a West Balkánban és a film kritikája

Augusztus 9-én életem legjobb koncertélményében volt részem. A mai napig nem tudom, hogy az előtte elfogyasztott nagyobb adag szesz miatt nem emlékszem tisztán bizonyos számokra, vagy egyszerűen olyan intenzív élmény volt számomra, amit képtelenség kockáról-kockára, dalról-dalra megjegyezni. Ha még nem említettem volna, a Kispál és a borz búcsúkoncertről van szó.

Akkor azt mondtuk, hogy ez itt a vég, milyen rossz lesz nélkülük, de nem voltam benne teljesen biztos, hogy ez így van. Pár évvel ezelőtt voltam egy olyan Kispál koncerten, ahol az összes tagról valami hihetetlen unalom, undor tükröződött, miközben a saját dalaikat játszották, egymásra se nézve darálták le a lehető legrövidebbre vágott koncertet. Akkor óriásit csalódtam, nem is nagyon erőltettem a koncertjeikre járást, akkoriban kezdtem élőben is felfedezni a Quimby-t aminek a lendülete, hozzáállása összemérhetetlen volt az unott Lovasiékkal. Na de aztán persze beláttam, hogy kár egy koncert alapján ítélkezni és egyre jobb és jobb Kispál koncerteken vettem részt. Csak éppen az új számok hiányoztak, és hiányoztak egészen a zenekar feloszlásáig (ez volt a fő ok állítólag). A feloszlás bejelentése után úgymond búcsúturnéra indult a zenekar, elcsíptem őket a Pannónia Fesztiválon, és egy olyan atom koncertet nyomtak le, hogy tátva maradt szemünk-szánk.

Nos ennyit a a Kispállal való utolsó találkozásomról, mondhatjuk, hogy voltam a halálos ágyuknál és a temetésükön is de ahogy valami film címe mondja, "jól állt nekik a halál".

Amikor értesültem a részletekről (hogy csak egy este adják le a filmet, hogy 3rugó lesz a jegy, amiért megkapjuk a filmet DVD-n) egyből tudtam, hogy ott a helyem, pedig kívülről nézve csak egy olcsó bőrlehúzásnak tűnhetett ez. Már megvolt a búcsúkoncert, ezzel volt tele a média egész augusztusban, és akkor még egy utolsó utáni kis pénzszerzési lehetőség kínálkozott Lovi bá'-éknak, hülyék lettek volna kihagyni. Én meg hülye lettem volna kihagyni, hogy újraláthassam életem legjobb koncertjét moziban, főleg úgy, hogy így olcsóbban hozzájuthattam a DVD-hez, amit valószínűleg még jó párszor végig fogok nézni.

A West-Balkán volt a fő helyszín, sikerült jegyet szerezni az elsők között, pedig állítólag hihetetlen gyorsan elfogytak. Innentől két részre osztom a bejegyzést, először a rendezvény (mert ez nem egy egyszerű bemész a moziba, jegyet veszel meg popcornt meg kólát, pisálsz aztán leülsz, a film végén meg felállsz program volt), majd maga a film értékelése  következik.

Tehát a Napozz Holddal című film bemutatója a West-Balkánban:

Az előzetes információk szerint 20 órakor kezdődött volna a vetítés, a szervezők fel is hívták a figyelmet, hogy érdemes időben érkezni, mert itt nem lesz reklámblokk. Ehhez képest a  negyed hétkor a nyufóhoz érve azt láttam, hogy egy ormótlan sor kígyózik a bejárattól majdnem a combinóig. Nem igazán tudni, hogy ezt mi okozta, ugyanis bent nem motoztak, csak elvették a jegyed, és a kezedre nyomtak egy pecsétet aztán mehettél is. Egy szervező csaj aztán kijött és "rendet tett" a fejekben, hogy nyugodtan menjen be az akinek előre váltott jegye van. Ez már azért is fura volt, mert elvileg elfogytak a jegyek régen, szóval akinek nem volt ilyen jegye az max. sajtós lehetett van vip. Ennek hatására mindenki elkezdett benyomulni, ismét megcsapott az érezzük, hogy "összetartozunk" és a "ki fogdossa a seggemet?" fíling, ami általában a budapesti rendezvényeken szokott elérni, legyen szó koncertről, focimeccsről. Baszki, mintha nem számítanának arra, hogy sok ember érkezik. Ez legalább olyan, mintha zavarba jönnének a pékek, hogy az emberek kenyeret akarnak náluk venni. Na mindegy, bejutottunk, megszereztük a DVD-inket aztán irány fel. Még nem voltam a WB-ben de szerintem egy tűzoltó már a bejáratnál szívgörcsöt kapna, mindenhol kábelek lógnak a falból, meg szigetelt csövek, a koncertteremben minden fából van, ennek ellenére az emberek úgy dohányoznak bent, mintha beneveztek volna a "ki jut ki előbb egy égő épület hatodik emeletéről" versenybe. A sör szokás szerint szemtelenül drága, de hát csak iszunk egyet (kettőt-hármat).

Maga a műsor a következőképpen  nézett ki: a film előtt Livius (Quimby) beszélgetett két mondatnyit a rendezővel, a producerrel és a zenekarral (ja, nem mondtam, ők is ott voltak, bár állítólag a dobost alig akarták beengedni). Erre bizonyára szükség volt, hogy ne csak egy szimpla filmnézést kapjunk 3rugóért, és ezt közvetítették a vidéki mozikban is, így lehetett nekik élőben üzenni, de szerintem elég erőltetett volt. Ezután megnéztük a filmet (erről lentebb), majd utána Lovasi András és Dióssy Ákos utoljára előadták a Volume c. számot. Ezt kétféleképpen fel lehetett fogni, de megmondom, magam nem is tudok dönteni. Egyrészről ez elég idegen és furcsa volt, hogy ők ott ketten, kábé az utcáról beesve lenyomtak egy dalt, úgy, hogy már Kispál András is mint néző figyelte őket. Másrészről viszont ez volt (elvileg) az univerzumban az utolsó közönség előtt előadott Kispál dal. Amúgy egész jól szólt volna, ha a mögöttünk álló férfikórus, akik "üvöltősrészegre" állították az azesti szesz-o-metert, nem üvöltőtték volna túl Lovasit és a zongorát. Egyrészről megértem a srácokat, a szervezők is úgy harangozták, be hogy ez táncolós, bulizós filmnézés lesz, nem is voltak helyjegyek, ehhez képest mikor beértünk, már legalább 15 sor szék volt a vászon elé tolva, emberek meg ádáz harcot vívtak az utolsó székekért meg asztalokért. Később a szervezők tűzvédelmi okokra hivatkozva az asztalokon ülőket és az utolsó sorban ülőket felállították, de így is hülyén nézett ki az ülő és álló sor (elöl volt fekvő és guggoló is). Ez egy nagyon nagy fekete pont a szervezőknek, még akkor is ha nem a jól megszokott kopasz szekusok végezték a az emberek felállítását, hanem fiatal srácok, akik korrektül többször is elnézést kértek. Akkor vagy állt volna mindenki, vagy lett volna elég szék. Ezek után 11-től (állítólag) hajnali fél kettőig volt dedikálás meg buli (majdnem tönkretettem az estét, azzal hogy meggyilkoltam a DJ-t, aki a film vége fele egy óriási hátizsákkal, síkabátban betolakodott elém, és többször is a pofámba nyomta a 30 literes túrazsákját, de végül türtőztettem magam). Mi azonban az 53-as Presszó felé vettük az irányt, látjuk mi még a Lovasit fesztiválokon, csak gyakran kell a fröccsház felé járni. Összességében ez több volt egy sima moziélménynél, de a szervezési hiányosságokat simán ki lehetett volna küszöbölni (az említetteken kívül például nem értem, miért volt jó, az emberek retináját kiégetni otp bankos projektrokkal minden teremben).

És most a Napozz Holddal filmről:

A film rendezője, Merényi Dávid több úton is elindulhatott volna. Csinálhatott volna egy filmet, amely a zenekar történetét bemutatva eljut a búcsúkoncertig. Csinálhatott volna egy korrekt koncertfilmet, lássuk be, a 3 órás koncert elég anyaggal szolgált volna.Csinálhatott volna egy filmet, aminek központjában a zenekar tagjai vannak. Csinálhatott volna olyan filmet, amely a zenekar rajongóit, és a magyar könnyűzenére tett hatásait mutatta volna benne. De nem ilyet csinált. A Napozz Holddal koncertfilm, amely az első próbáktól kíséri a zenekart egészen addig a pontig, mikor összeálltak azzá a bizonyos képpé, a 45000 ember közül az utolsónak is elállt a szava.
Az időben ugrálva telik el a másfél óra, a nyitókép a koncert legvége, és az első dalba jóval a film vége után csapnak bele. Minden dal előtt hallhatunk Lovasiéktól egy sztorit a dal történetéről, vagy láthatjuk, ahogy készülnek rá a próbateremben, vagy a főpróbán. Sokakat idegesíthet, hogy néha pont mikor elkezdődik egy dal, belecsap Kispál a jó ismert riffbe, akkor ugrunk vissza Lovasiék teraszára, ahol arról társalognak, hogy a frontember mikor és hogy szokott elaludni. De nekem kifejezetten bejön. Viszont azokkal a részekkel, amikor a tagok beszélnek, nem vagyok teljesen kibékülve. Először is az összes ilyen felvétel, ahol beszélniük kell, későn, éjszaka készült, és nem csodálkoznék, ha Lovasi sztori közben elaludna, úgyis mint már említettem, erről többször szó esik.Néha látszik, hogy nyűg nekik hajnali kettőkor, holt fáradtan arról mesélni életükben századszor, hogy miről is szol az Emese vagy a Húsrágó, hídverő. Ekkor látszik, hogy elég kapkodva készült a film, a készítőket is meglepte a lehetőség. A másik problémám az volt, hogy a dobosnak, Mihalik Ábelnek szavát se halljuk az egész filmben, pedig ő is a zenekar tagja, még akkor is, ha még csak pár éve is. Mintha valakinek a kutyája lenne, aki mindig ott van, de senki sem foglalkozik vele. A filmnek két csúcspontja van: a Hang és fény című dal előadása a magyar könnyűzenei élet legjobbjaival, illetve a Zár az égbolt zárószám, főleg Kispál András szólója miatt.
Összességében a film nem egy összeszedett, egységes munka, és valószínűleg minden Kispál-rajongó máshogy készítette volna el, de a hibátlan, mindenki által ismert dalok, és a szerethető szereplők (a zenekar természetesen) mégis olyan művé teszik, amit még nagyon sokszor fogunk pörgetni a lejátszóban.