Szopóka, nyalóka – az új Arctic Monkeys album: Suck It And See

Ennek a lemeznek nem voltak jók az előjelei. Utólag már kimondhatjuk, hogy az AM harmadik lemeze, a Humbug egy viszonylag gyenge Queens of the Stone Age album volt, és a jó pillanatait is a Cornerstone, illetve a Secret Door című számoknak köszönhette, amelyhez történetesen semmi köze nem volt Josh Hommenak, ugyanis azokat James Forddal vették fel, aki a Suck It And See-nek is a producere volt. Ezek után jött ki két kislemez dal, a Brick by Brick és a Don’t Sit Down Cause I’ve Moved Your Chair, melyek közül előbbi végtelenül gagyinak, míg utóbbi az előző lemez dalainak egyenes ágú leszármazottjának tűnt. Azt a fajta betépett sivatagi rockot pedig én nagyon nem tudtam komolyan venni a majmoktól, arról nem is beszélve, hogy az első és a második lemez után az ember azt várja tőlük, hogy vagy csapják tarkón egy nagy kaliberű puska tusával (például: Brianstorm, The View From The Afternoon, If You Were There, Beware, stb.), vagy egy hajnali, szerelmi csalódással és sok rossz borral átitatott este utáni hazasétálás alkalmával osztozzanak a bánatában (Riot Van, Only Ones Who Know). Mindezen kételyeket súlyosbítandó, pár nappal a lemez megjelenés előtt kijött az album artwork-je, ami gyakorlatilag egy fehér papírlap volt a lemez címével. Mondom magamnak, itt a vég, a kedvenc zenekaromnak annyi, volt bennük két jó lemez, még lesz négy gagyi, aztán eltűnnek. Sőt! A lemez első meghallgatása előtt már be is készítettem a kötelet és a csőre töltött fegyvert, valamint a doboz altatót, biztos, ami biztos. Erre baszki, nem a tengerparton ébredtem 40 perc múlva?

Hitted volna, hogy az Artcic Monkeys egyszer Kings of Leont fog játszani? Na, azért ennyire nem súlyos a helyzet. Magát a lemezt egy elképzelt szituációval, egy minden racionalitást nélkülöző álomképpel tudom legjobban bemutatni:

Sétálsz a tengerparton öltönyben, az arcodba csap a sós szél, valahol előtted egy óriási villa, a terasz a tengerre néz, éppen mulatság van, emberek táncolnak elegáns ruhában mezítláb a homokban. Miután közelebb érsz, magadban megállapítod, hogy mindenki szimpatikus, kedves és az emberek arcáról süt a boldogság. Azonban neked feltűnik a legszebb arcú lány a társaságban. Sejtelmesen közelebb mész, és mikor már csak pár métere vagy tőle, felhangzik a lemez nyitószáma,  a She’s Thunderstorms és azonnal szerelmes leszel. Megfogod a kezét, kicsit arrébb sétáltok a társaságtól és csak nézitek a lenyugvó napot, a szemetekbe tűz, de rohadtul nem érdekel, mert minden olyan király, hogy királyabb nem is lehetne. Eközben Alex Turnerék tovább húzzák a talp alá valót, és jön a Black Treacle, a lemez egyik legjobb dala. Ezután történik egy kis közjáték, Matt Helderst (az AM dobosa) megszállja a „rákkendroll ördöge” és a nyugalom megzavarása érdekében elnyomja a Brick by Brick-et. Ezután a ház ura int, hogy nem azért fizeti ezeket a senkiháziakat, hogy itt bontsák a rendet, és szól, hogy folytassák az eddig megszokott kerékvágásban. Jön a The Hellcat Spangled Shalala, és az egész vendégsereg egyszerre „shalalalázik”, te pedig szentimentálisan csak nézed a lány mélykék szemeit, és belekezdtek egy lassú táncba. Ahogy véget ér ez a dal, megjelenik az est negatív szereplője, Alex Turner betépett alteregója, aki grizzly medvékkel üzletel és ollóval szaladgál (check the lyrics!) és elnyomja a Don’t Sit Down ’Cause I’ve oved Your Chair-t. Nem arat nagy sikert, mindenkinek az eszébe juttatja a Humbugot, páran elkezdik kifülyülni, erre dühében elkezdi zúzni a Library Pictures, erre már te is felkapod a fejed, mert ez bizony igazi, vérbeli „dogshit rockandroll”, őrülten pogózol rá egyet, a lassú részeknél pedig a lányra sandítasz, hogy nem talált-e magának másik herceget. Ezután már azt hinnéd, hogy a negatív figura végre eltűnik, de nem! Inkább bedobja eddigi leggonoszabb trükkjét és megidézi Josh Homme-ot a sivatagi homokból, és jön az All My Own Stunts, benne Homme vokáljával, viszont ezalatt a dal alatt rájössz, hogy ez a negatív figura nem is olyan gonosz, és igazából nem is Turner alteregója, csupán a másik oldala. Közben ismét a lány derekába kapaszkodsz és bólogatsz, mert bizony ez egy fasza dal. Ahogy véget ér, Josh ismét homokként hullik szét, te pedig basszusgitárt ragadsz, letérdelsz a lány elé, és jöhet a Reckless Serenade. Ő elérzékenyül, kicsit könnyezik is, de a dal után egyből átöleled, eközben a zenekar átvedlik frakkba és belekezdenek a Piledriver Waltz-be, ti ismét lassúztok, miközben a bárpultnál magányos szívek törnek össze halkan. A dal véget ér, de a tempó most nem gyorsul, inkább elrepülsz a jövőbe és visszatekintve a kapcsolatra az Örök Szerelemmel időtlen igazságokat fogalmazol meg a szerelemről. Ja, és mellékesen közben szól a Love Is A Laserquest, a lemez legszívszorítóbb dala. Majd ismét a jelenben vagy, éppen veszed az esküvői násznéppé alakuló társaság közepén állsz, két kezedben a lány két keze, mindenki napszemüveg van, a Nap jobban süt, mint valaha, mindenki kezében egy óriási nyalóka és mindenki csak szopja és nézi (Suck It And See), te pedig nem tudod abbahagyni a vigyorgást. A frigy megköttetik, a zenekar belekezd az utolsó dalba, a That’s Where You’re Wrong-ba, előtte viszont Alex zavartan a mikrofonba dünnyögi, hogy ez a legjobb lemez záró dalok az A Certain Rmance óta (és milyen igaza van!). Te csak fogod a lány kezét, közben forog körülötted a világ, egészen addig, míg az utolsó hang el nem hal...

A következő pillanatban pedig már a köcsög vekker ébreszt, hogy irány dolgozni menni! De te igazából szarsz az egészre, mert tudod, hogy a buszon úgyis meg fogod hallgatni újra az egész lemezt, és az egész utazás kezdődik elölről.

THE END

(Ha nem lett volna elég egyértelmű, ez egy mocskosul jó lemez, így a bakancslistámon első helyre került az „eljutni egy Arctic Monkeys koncertre” bejegyzés)

Kamerán innen és túl, sőt, még azon is túl- SUPER 8

Mit lehet tenni, amikor már olyan magasságokat döntöget a hőség, hogy a vizes lepedő se nyújt megoldást? Mondjuk be lehet menekülni a moziba.

A Super 8 című film rendezője, írója, és atyaúristene a Lost szellemi atyja és atyaúristene J.J.Abrams. Ez az egyszerű tény elegendőnek bizonyult, hogy felkeltse az érdeklődésemet, mert ugyan a sorozatot véleményem szerint legalább két évaddal tovább húzták a kelleténél, azt azért nem lehet elvitatni, hogy a forma feszültségkeltésben és váratlan fordulatokban verhetetlen, így hát jogos elvárás volt, hogy a film 108 perce alatt megjárjuk a mennyet és a poklot, nevessünk, majd a következő pillanatban a nadrágunkba vizeljünk és a film végekor az ülés alól kelljen kisöpörni minket a lehullott pattogatott kukoricával együtt. Nos, ilyenről szó sem volt, de attól még remekül szórakoztunk.

A történet szerint a ’70-es évek derekán egy amerikai kisvárosban pár tizenéves gyerek zombifilmet forgat Super 8-as kamerájukkal, míg az egyik forgatás alkalmával nem lesznek szemtanúi egy vonat „kisiklásának”, amely után egy ismeretlen erő/lény/szörny/húsevő növény/kiscica/rántotta szabadul el. (Nem szeretnék semmilyen poént lelőni, szóval a kedves Olvasóra bízom, hogy válasszon). Ezután felborul a kisváros élete, rejtélyes eltűnések, áramkimaradás és egyre feszültebb hangulat tarkítja a mindennapokat. Megjelenik a légierő, akik nagyon titokzatosan keresnek „valamit”. A sztoriról nagyjából ennyit, ebből már kitűnik, hogy a film végén nem az élet nagy kérdéseire fogunk választ kapnunk, és a lélektani ábrázolás sem fog 8 percnél többet elvenni a játékidőből. Ez egy tipikus szörnyes (hoppá, elárultam magam) film, minden klisével, viszont szellemesen megírt dialógusokkal és pár remek ötlettel, mint például a gyerekek főszerepbe helyezése, vagy a ’70-es évek Amerikájának megidézése. Talán a pár évvel megjelent Cloverfield című filmmel lehetne rokonítani, csak itt nem rángatózó kézikamerával igyekeznek növelni a feszültséget.

A film végig izgalmas, csak mégis olyan rágógumi ízzel a szánkban hagyjuk el a mozi termet. Hogy miért? Mert annak ellenére, hogy J.J.Abrams igyekszik meggyőzni minket, hogy ez itt bizony egy okos, misztikus thriller, sokkal inkább E.T. remake-nek tűnik néha. Az elnagyolt vonatbaleset, amely komolyabb pusztítást végez, mint egy atomháború, a kötelező gyerekszerelem és hasonló toposzok elővétele, illetve a végső, mindent eldöntő jelenetben megjelenő feszültségoldás. valamint a film utolsó jelenete mind-mind eszünkbe juttatnak több tucat hasonló filmet. Arról a túlzásról beszélve, hogy a világon nincs olyan 12 éves gyerek, aki szembeszállna egy ilyen „majd ha megnézed a filmet, megtudod”-dologgal, ahelyett, hogy fejvesztve menekítené ki a Batman képregényeit még a megyéből is. Tudom, ez Hollywood…

Összességében ezt a filmet tudom ajánlani, bár én, aki a gondolkodós filmeket kedvelem, nem tudok máshogy rágondolni, mint egy tipikus hollywood-i, nyári „rágógumi-filmre”. Annak viszont tökéletes. Így ha már unod az elviselhetetlen hőséget, de nem teheted meg, hogy lelépj a Balcsihoz és a ZP-ben is épp valami „noname” banda játszik,vagy éppen nincs zséd egy egész estét átmulatni, akkor nyugodtan ülj be a Super 8-ra!

Zűrzavar van, anarchia, drága az étel, viszonylag drága a pia! – A Pannónia Fesztiválon jártunk

Első nap:

Mint az minden évben, idén is a Pannónia Fesztivál nyitotta a fesztiválszezont, és mint minden évben, most sem hagyhattuk ki kedves barátaimmal. Lehet csalódni egy olyan helyben, ahova már szinte haza jár az ember? Egy olyan 5 napos zene fesztiválban, ahova napra lebontva 1300 forint a jegy? Egy olyan fesztiválban ahol a sör normál kocsmai áron mozog és nem 500 forint? És egy olyan fesztiválban, ahova olyan arcok (punkok, rockerek) járnak, akiktől a szüleid születésed óta féltenek, mégse ért eddig egyik évben sem semmilyen atrocitás, és a légkörre a legtalálóbb szó az otthonos (na meg a porral telített)? Sajnos idén, mint minden szerelmi kapcsolatban, hullámvölgybe értünk.

Pedig a fesztivál előtt nagyon pozitívak voltak az előjelek. Öt napra bővült a program, a jegyár még mindig a bőven elfogadható kategóriában mozgott, vagány volt az új arculat a Flúgos Futam szereplőivel, jött az amerikai „nagyágyú”, a Twisted Sister, volt rendes promóciója a fesztiválnak (nem úgy, mint tavaly, pedig akkor volt szerencsém szerepelni a fesztivál reklámjában, amit bárki megnézhet, ha rákeres youtube-on az 200 megtekintés alatti videókra). Akkor mégis mi volt a baj? Hát kezdjük!

A honlapon a csütörtöki napon a pénztárnyitás 12 órára volt kiírva, a kapunyitás pedig 14 órára. Ehhez képest délután 3 fele nyitottak a pénztárak, ekkorra nagyon sok és nagyon ideges ember gyűlt össze. A legfájóbb az volt az egészben, hogy aki lelkes volt, és előre váltott jegyet, annak többet kellett állnia, mint annak, aki ott akarta megvenni. Illetve az sem esett jól, hogy elkapott a déja vu, ugyanis tavaly is ugyanezt eljátszották a szervezők. Ezek után eljutottunk ahhoz, hogy 104 perc hering-üzemmódban való várakozás után bejutottunk. És ezalatt csak egyszer akartak minket megverni! Na de semmi probléma, már csak a táska átkutatáson kellett átjutni. Gyakorlatilag egy Háború és béke vastagságú panaszkönyvet simán tele lehetett volna írni a beengedő szekusok átvizsgálása alatt. Minden elvettek, ami fémből volt, szemöldökcsipeszt, fém bögrét, folyékony szappant, bármit. Kaját és piát ugyebár nem lehetett bevinni, ez ki volt írva világosan, mégis sokan megpróbálkoztak vele, - konzervet eldugni a neszeszerben és hasonló trükkök-, ezeket jogosan elvették, viszont kérdés nélkül dobták ki, pedig csak az volt kiírva, hogy kaját bevinni nem szabad, nem pedig megpróbálni bevinni és aztán visszabattyogni vele a kocsihoz. Bizonyára senkit sem vágott földhöz a 80 forintos májkrém elbukása (bár aki ilyennel próbálkozik, azt nem veti fel a pénz), de attól még ennél nagyobb parasztságot nehezen tudok elképzelni. Na de lendüljünk túl ezen is! Ezután jöhetett a sátorállítás az orkán erejű szélben, és kész is voltunk! A baj csak az volt, hogy a fél napos, szervezési hiányosságok miatti szopkodással elment annyi időnk, hogy lemaradtunk a Velőrózsákról meg a Beatricéről, a 16:50kor kezdő King Kong halott zenekar helyébe pedig bele sem akarok gondolni… De igazából nem annyira zavart minket ez akkor. És hogy miért? Mert fingunk nem volt arról, hogy milyen koncertek mennek, ugyanis a programfüzetek csak másnap érkeztek meg, addig néhány szerencsés volt, akik egy fehér A4-es lapra nyomtatott programot kaptak. Az első nap első koncertje tehát a fél 9 fele kezdő HS7 volt. Bejött az első pár szám, viszonylag jól is szóltak, viszont 3 dal után rohantunk a Twisted Sisterre. És akkor most ennek szentelnék egy külön bekezdést.

A Twisted Sister koncertjét nagyon sokan várták, viszont ahhoz képest nem voltak olyan sokan (biztos még a behozni kívánt éles szélű fogkrémet magyarázták ki a bejáratnál). A zenekar igyekezett megfelelni az elvárásoknak, főleg az énekes csávó (?) tett meg mindent, sokakat meg is győzött, engem sajnos nem. Én viszonylag nehezen tudtam beleérezni ebbe a hajmetál dologba, és mivel két számukat ismertem (vajon melyik kettőt?), ezért azt vártam, hogy majd a többinek legalább a fele legalább akkora durranás lesz, mint amekkorának a zenekar volt beharangozva a fesztivál előtt. Azonban a többi dal ugyan olyan volt, igazából észre se vettem volna, hogy újba kezdenek, ha a frontember nem tolt volna el pár fuck-ot a számok között. Ennek ellenére nem mondom, hogy életem egyik legrosszabb koncertje volt, inkább azt, hogy egy időutazás a hajmetál, a farmerdzsekik, bőrgatyák, sminkelt férfiak, este kilenckor is hordott napszemüvegek és dugásról meg sörivásról szóló dalok korába. Akit nagyon érdekelt ez a kor (vagy mert élt akkor, vagy mert nem), az tuti jól érezte magát, a zenekar mindent megtett (a két ismert dalnál persze én is ugráltam a tömeggel), viszont aki azt várta, hogy majd ezek a srácok térítik meg, hogy legyen a hajmetál felszentelt papja, az azért nem bánta, hogy véget ért a buli.

Twistedék után pedig jött egy megdöbbentő élmény. Egy „tarkón verős”, olyan igazi állat a földről felszedős sokk. Srácok, szégyen, nem szégyen, de a Magna Cum Laude nagyon jó volt! Mondom ezt én, aki eddig, ha csak meghallotta a zenekar nevét, egyből igyekezett összerakni egy olyan mondatot, amelyben egyszerre alany és állítmány a „gagyi” és a „végtelenül kommersz” szavak. A tök véletlen kaptuk el, nem mondom, hogy végig tomboltam a koncertet, de az utolsó 25-30 perc, nagyon derék volt. Az énekes elmondta, hogy a következő dal az édesanyjának szól, aki 3 nappal azelőtt halt meg. Na, onnantól nem lehetett nem szeretni őket, és amúgy tényleg nagyon jól szóltak élőben. A ráadásban volt Nirvana, meg a Beatlestől az All The Lonely People, tehát ez nekem egy csillagos ötös volt, és utólag is elnézést a srácoktól (bár azért a lemezük kétlem, hogy túl sokat fog forogni nálam).

Ezt követően még jutott az Intim Torna Illegálból másfél szám nagyon hátulról, tehát messzemenő következtetéseket nem kívánok levonni, csak annyit, hogy arról a zenekarról is azt lehet mondani, hogy élőben egész jók, de kétlem, hogy túl sokat énekelgetném idehaza, hogy „vágjunk lyukat a kádba”. Majd pedig a kötelező Pafés zúzás a Rózsaszín Pitbullon, ők hozták a megszokott formát, mindenki pont azt és annyit kapott, amennyit várt ettől a koncerttől. Ekkorra már nagyon megfáradtunk, bizonyára közre játszott az elfogyasztott pálinka, na meg a délután sorban várakozással töltött idő, szóval csak annyira volt időnk, hogy feloldjuk Kovbojok- szüzességemet, és meghallgassuk a Kakadalt és irány a sátor!

Második nap:

A második nap reggelén viszonylag egyszerre tért magához az egész társaság, így hát felkerekedtünk egy kis zsömit meg teát beszerezni, ezáltal valamiképp bocsánatot kérni belső szerveinktől az előző esti bűneinkért. Útközben hallottuk, ahogy egy srác éppen azt fejtette ki a haverjának, hogy az ő sátrukat úgy kirabolták, hogy még a ruháikat is elvitték. Na itt már a vállamra ült a kisördög, ugyanis egyrészről tavaly is nagyon sok lopás történt, másrészről pedig előző nap a beléptetésnél láttam olyan arcokat akikre nem hogy 100 forintot, de még egy fogpiszkálót se bíznék (félreértés ne essék, itt nem a punkokról van szó!). Szóval attól kezdve a fejem alatt tartottam az értékeimet alvás közben.  Elfogyasztottuk reggelinket, lassan mindenkinek bebootolt a rendszere, így hát elindultunk dél fele az első sörért. A bökkenő ott kezdődött, hogy sehol se lehetett sört kapni, a beszédes nevű maláta bárban is arcon röhögtek minket, hogy „srácok, itt, sört?”. Eszembe jutott még előtte, hogy szerencsésen hozzájutottunk a fesztivál előtti hónapokban olyan kuponokhoz, amelyekkel 2 sör vásárlása esetén a másodikat fél áron kapjuk. Mondom, mindegy, akkor ne sörözzünk, csak legalább járjunk utána, hogy hol lehet majd egyszer, órák múlva beváltanunk. Ennek kiderítés nagyjából egy egész órát, és 10 megkérdezett személyt ölelt fel, míg végül a főszervező úrtól megtudtuk a válva várt választ: 42! Na jó, igazából ennél is viccesebb volt. A sörkuponokat a Mikulásgyárban váltották be!! Ehhez most nem fűznék semmit, inkább ugorjunk pár órát, és pár csomag vízipipa dohányt, és kezdjük a nap első koncertjével: Maszkura és a Tücsökraj az MR2 sátorban.

A koncert egész jó volt, én minden féle megerőltetés nélkül végigugráltam, csak azt bántam, hogy viszonylag kevesen voltak. Vagyis igazából ez nem igaz, viszont az a sátor akkora volt, mint egy focipálya, és az a párszáz ember elveszett benne, kényelmesen előre lehetett sétálni az első sorig. Pedig szerintem Maszkuráéknak kisebb, füstösebb klubkoncertek jobban állnak, itt a világos, ritkásan feltöltött sátorban este 6 fele nem ütött akkorát a buli, mint szokott, nem volt meg az a varázs, ami máskor mindig ott lebeg a nézőtér felett. De nekem azért bejött.

A sátorból kiszédelegve egyből indultunk a Nagyszínpad, ahol kezdtek már Várpalota büszkeségei, a srácok a telepről, a Vad Fruttik. Az idei évre végre sikerült rájönniük a szervezőknek, hogy egy Várpalotai zenekar, akik amúgy egész jók, simán felférnek az EDDA mellé a főszínpadra, ugyanis tavaly például az akkori Nagysátorba konkrétan nem lehetett beférni. A Nagyszínpadnál viszont kényelmesen elfértünk, végig is ugráltam az egész koncertet, nem volt ez sem valami szuper teljesítmény, „csak” egy „szokásos, király Fruttik koncert.

Innentől azonban meghalt a buli. Volt egy indokolatlan másfél órás szünet, ami alatt vagy mindenhol éppen a beállások mentek, vagy olyan zenekarok mentek, akiknek még a nevét sem hallottam. Pedig még volt hátra egy Sex Action és egy Soerii és Poolek. Utóbbi zenekarról eddig nem sokat hallottam, csak hogy a koncertjeik alatt megjelennek a színpadon kurvák, törpék, művér és kétméteres péniszek, ez viszont elég érdekesnek bizonyult volna, hogy megnézzük. Viszont a másfél órás „koncertkereső bolyongás” (melynek egyetlen zenéhez kapcsolódó pontja, hogy legalább a Gépindulót elkaptuk Kalapácson), úgy kifárasztott mindenkit, hogy nem bírtuk ébren, és a szombati napra tartalékolva erőinket kidőltünk. Pedig a törpék tényleg érdekeltek…

Harmadik nap:

Jó hír, második nap sem raboltak ki minket! Reggeli és az ismét előjövő „szesztilalom” problémájával szembesülve kiültünk a Maláta Bárba beszélgetni, viszont megzavartak minket valami színi előadással, amelynek az előadóit nem akarom megbántani, mert biztos sokat készültek, de annyira nem jött át a jelen lévő másnapos, varacskos disznóknak. Az egész poénja az volt, mikor a színpad berendezése alatt kihozott egy szőnyeget az egyik szervező, és elkezdte kirázni belőle a port, erre valaki hátulról beüvöltött, hogy „mi van Ali, nem indul?”. Ezután átültünk a Jéger Bárba hamis karaoke-t hallgatni. Meglepve vettük észre, hogy az előző években megszokott műsorvezető helyett egy új jött a fesztiválra, aki tajságban egyező szinten volt az előzővel, de testsúlyban előnyt élvezett elődjével szemben. Következő emlékem, hogy 18:30-at üt az óra és irány a PASO koncert a Nagyszínpadon! Itt igazából nem ért meglepetés, jó volt a hangulat, jól szólt élőben a cucc, az egyetlen probléma az volt, hogy a 18:30-as kezdésre nem tudtak sokan felpörögni, ugyanis a fesztiválozók egy része már ki volt ütve, míg a másik fele éppen, hogy csak egy pár pohár sörszörpön volt túl. Annak ellenére én jót ugráltam, csak így a verőfényes napsütésben, viszonylag kevés közönség előtt lagymatagnak tűnt. PASO után átmentünk belehallgatni a Magashegyi Undergroundra, ami ismét meglepetéssel szolgált, mert egyrészről nem volt olyan homi zene, mint vártam, másrészről pedig a dobos valami elementáris erővel verte a bőröket, így néha olyan illúzióm volt, mintha rock koncerten lettem volna. Azért végig nem hallgattuk a bulit, hanem átrohantunk Prosecturára, ahol sikeresen elcsíptük egyik kedvenc nótámat, melynek címe Iszok (Szia Vili!), majd a súlyosabb sérüléseket elkerülendő, inkább némi utántöltés után meglátogattuk a 30Y-t a Nagyszínpadon. Volt szerencsém pár héttel korábban látni őket az egyetemi napokon, és azt kell hogy mondjam, annál a produkciónál csak jobbat nyújthattak, és nyújtottak is. Jó kis koncert volt, addigra már méretes tömeg verődött össze, volt hangulat meg minden jóság. Ezt követően némi képszakadás van, egyszer még csak a Belgára bólogattam egy fél szám erejéig, majd utána hirtelen 0:30 lett és már a Subscribe-ra léggitározok és üvöltözök, annak ellenére, hogy még sohasem hallottam egy számukat sem. De ott és akkor egész igényes zenének tűnt, energikus volt a két frontember, azóta pedig már beszereztem az új lemezüket is, de még csak az ismerkedés fázisában vagyok vele. Innentől kezdve minden célunk az volt, hogy ébren kibírjuk a 2:20kor kezdő Tesco Disco-ig, de sajnos kudarcot vallottunk, olyan 1:45 fele az agy még húzta volna, de a test már megálljt parancsolt. Ezúton is kérném a szervezőket, hogy jövőre tegyék legalább egy órával előbbre, mert tavaly is hasonló okok miatt hagytuk, annak ellenére, hogy nagyon szerettünk volna ott lenni a bulijukon.

Idén olyan nevetséges indokkal, mint érettségi, kénytelen voltam kihagyni az utolsó napot (na jó, az utolsó kettőt, de kétlem, hogy hétfőn a szervezőkön és a fellépőkön kívül sokan lettek volna). Így összességében azt tudom mondani, hogy ez a fesztivál jó élmény volt, mint mindig, viszont az előző évekhez képest sokkal több hibát követtek el a szervezők, amit muszáj lesz kijavítaniuk jövőre, ha nem akarják, elveszíteni az „ember arcú fesztivál” imidzsüket, és ezzel a közönséget. Ezek a hibák akkor lettek volna elfogadhatók, ha egy új fesztiválról lett volna szó, viszotn ez már a (jubileumi) ötödik volt! Nem kell ide Twisted Sister meg Flúgos Futam (bár párszor ahhoz hasonlított a dolog), csak a jól megszokott szint kell, és belegondolni, hogy mivel lehet a látogatók ottlétét élvezetesebbé tenni. Elárulom, nem a 3 órás várakoztatással, a délután 3kor nyitó sörcsapokkal, a nulla biztonsággal és az indokolatlanul elkobzott fémbögrével.