Volt egy könyv, amivel számtalanszor találkoztam, amikor a könyvkereskedő láncok honlapján beírtam a keresőbe kedvenc íróm, Kurt Vonnegut nevét. Pár hete ismét a megakadt a szemem a már sokszor látott borítón, méghozzá egy leértékelési hírlevél kapcsán. Gondoltam 900 forintot megér egy Vonnegut kötet. A könyvesboltban szembesültem a rettenetes ténnyel, hogy ebben a könyvben mindössze pár mondat származik kedvenc szerzőmtől. Mégis megvettem valamiért. Alig pár perce, hogy kiolvastam, és mégsincs bennem csalódottság. Sőt örülök is, hogy megismerhettem a könyv által egy kivételes szerzőt.
Ez a könyv a Fedél nélkül New Yorkban – Beszélgetések az írásról című dupla kötet.A könyv szerzője Lee Stringer, aki a nyolcvanas évek elejétől a kilencvenes évek közepéig kokainfüggő hajléktalanként élt New York utcáin. Ennek az előzménynek a tudatában máris emelnénk a kalapunkat, hogy innen el tudott jutni odáig, hogy a kezünkbe fogjuk a könyvét, pedig az ő esetében sokkal többről van szó. Ez az ember nem egy olyan hajléktalan aki valójában egy drogért reszkető testbe zárt zseni, aki „ihletett” állapotban csodálatos verseket vés mocskos utcai WC-k falára, meg metrószerelvények ablaküvegébe . Nem, Lee Stringerről az első pár oldal elolvasása után kiderül, hogy nem zseni. Ő „csupán” egy hihetetlenül értelmes, nyitott és fogékony elméjű, a végsőkig földhöz ragadt realista író, azzal a kisebb hendikeppel, hogy hajléktalan és igen komoly (úgymond egyoldalú) kapcsolatot ápol a crack nevű füstté szublimáló, illékony múzsával. Ez az ember, egy közel két méter magas, bajszos, szódásszemüveget viselő fekete férfi, akit előbb nézne az ember dokkmunkásnak vagy Village People tagnak, mint írónak. Pedig az, méghozzá olyan, akinek a szintjét sokan szeretnénk megközelíteni, vagy legalább elérni, hogy egy kávé mellett beszélgethessünk vele, és néhány szót hozzánk vágjon.
A könyv 18 fejezetből áll, amelyek eleinte mutatnak valamilye történetiséget, de a kötet közepére átcsapnak külön álló sztrorikba amik Stringer eszébe jutnak írás közben. Először elmeséli azt a felemelő történetet (ez lehet, hogy csöpögősen hangzik, de egy magam fajtának bizony mérhetetlenül érdekes), hogy hogyan indult el egy new yorki hajléktalan az írás útján. Röviden annyi, hogy valahol a Központi Pályaudvar alatt, egy elhagyott folyosón feküdt, teljesen szét volt csúszva az elvonási tünetektől, de nem volt anyaga és ezért hogy elüsse az időt, keresett valamit, amivel kitisztíthatja a pipáját. Egy ceruzacsonkot talált amit valamilyen oknál közben kivételesen inkább elkezdett írásra használni. És írt. 5 órán keresztül. És erre az 5 órára teljesen elfeledkezett a drogról. Elfeledkezett mindenről.
Eután megismerhetjük az utcára kerülésének a történetét, és ezzel együtt végigkísérhetjük a drogfüggőség stációin is, egészen a teljesen kiszolgáltatóttá válásig. Megtudhatjuk milyen volt a 80-as években összetűzésbe kerülni a törvénnyel Amerikában, milyen volt a new yorki utcák söpredéke között tölteni több mint egy évtizedet, milyen volt látni a körülötte lévő emberek folyamatos leépülését, milyen volt másodpercenként emberi tragédiák tömegébe ütközni. És tudja a Kedves Olvasó, hogy mi a legdurvább ebben a sok borzalomban? Hogy Stringer úgy emlékszik vissza rá, mint egy kalandra, amit később szó szerint ki is jelent. A legtiszteletre méltóbb ebben az embernek, hogy megmaradt EMBERNEK, és bármilyen helyzetben is volt, nem vitte rá a lélek, hogy lopjon, segített azokon akiknek tudott, és a saját leleményével és kitartásával elérte, hogy fedél kerüljön a feje fölé. A drogról pedig csupán hiúságból szokott le, meg akarta mutatni önmagának, hogy képes rá. Ugye milyen könnyen hangzik azt, amire másik életük végéig képtelenek. És ebben rejlik Stringer zsenialitása.
Maga a könyv azért nem egy tökéletes remekmű, a 18 fejezet között találunk olyat is, ami sehogy sem kapcsolódik a szerző hajléktalanságához, inkább a Street News lap (ahol íróvá lett, előbb mint rikkancs, később mint szerző, végül mint főszerkesztő – a new yorki Fedél nélkül) egy cikkjének történetét írja le, vagy saját politikai nézeteit fejtegeti olvasi levelek segítségével. Nem ennek a könyvnek a megírása a csúcsteljesítmény, sokkal inkább a megírás és megjelentetés jogának kivívása. A szerző sohasem akar az olvasú érzelmeire hatni, ezért kicsit száraznak tűnhet a megfogalmazás. legjobban úgy tudnám elképzelni, mintha Lee újság-beli rovatának cikkeit szedték volna egymás mellé. Igazából a végeredmény szempontjából mindegy, hogy hány kevésbé illeszkedő fejezet vagy gondolat van benne. Ez egy olyan ember visszaemlékezése, aki megjárta a Poklot, és képes volt a belülről bezárt ajtót is valahogy kijátszani,kisurranni, hogy krónikása legyen az ott történt dolgoknak, legyenek azok borzalmasak vagy éppen mulatságosak (bizony ilyen is megeshet egy hajléktalannal). A könyv az ilyesmire fogékonyaknak sok fej- és állvakargatással teli, majd az olvasást követően sokáig gondolkodásra késztető olvasmány lehet, de a többieknek is érdekes lehet, hiszen ritkán ül le az ember 252 oldalon át beszélgetni egy drokfüggő hajléktalannal.
A könyv második felében két beszélgetés olvasható, amely Lee Stringer, Kurt Vonegut és egy Ross nevű kérdező (bevallom, kerestem, de az egész könyvben nem szerepel az ő teljes neve) között zajlott le a könyv megjelenésekor, 1999-ben. Itt a két írót az írás folyamatáról, a művek születéséről és irodalom-filozófiai kérdésekről faggatják, általában rettentően nagyívű, túlságosan általános, már-már banális kérdésekkel (kb. olyanokkal, hogy „milyen írónak lenni?”). A válaszok viszont ennek ellenére hol nagyon szellemesek, hol pedig olyan érdekesek, hogy be kellett hajtanom a lapok sarkát, így ha valaha az írásról kérdeznek és okosnak akarok tűnni elég lesz itt kinyitnom, és máris lábaim hever előtt majd a világ. A viccet félretéve, valóban be lettek hajtva azok a lapok, mert nagyon súlyos és mégis érdekes gondolatokat tartalmaznak két végtelenül közvetlen ember előadásában.
Összeségében megért 900 forintot az, hogy sok órát hallgathattam egy öreg homless memoárjait unalmas estéimen, akiről eközben kiderült, hogy remek író, valamit csattanóként beülhettem kedvenc írom és újdonsült barátom mellé egy érdekfeszítő beszélgetésre az írásról.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése