A Pokol kapuja belülről zárva van - Fedél nélkül New Yorkban/ Beszélgetés az írásról (Nyitott Könyvműhely Könyvkiadó)

Volt egy könyv, amivel számtalanszor találkoztam, amikor a könyvkereskedő láncok honlapján beírtam a keresőbe kedvenc íróm, Kurt Vonnegut nevét. Pár hete ismét a megakadt a szemem a már sokszor látott borítón, méghozzá egy leértékelési hírlevél kapcsán. Gondoltam 900 forintot megér egy Vonnegut kötet. A könyvesboltban szembesültem a rettenetes ténnyel, hogy ebben a könyvben mindössze pár mondat származik kedvenc szerzőmtől. Mégis megvettem valamiért. Alig pár perce, hogy kiolvastam, és mégsincs bennem csalódottság. Sőt örülök is, hogy megismerhettem a könyv által egy kivételes szerzőt.

Ez a könyv a Fedél nélkül New Yorkban – Beszélgetések az írásról című dupla kötet.A könyv szerzője Lee Stringer, aki a nyolcvanas évek elejétől a kilencvenes évek közepéig kokainfüggő hajléktalanként élt New York utcáin. Ennek az előzménynek a tudatában máris emelnénk a kalapunkat, hogy innen el tudott jutni odáig, hogy a kezünkbe fogjuk a könyvét, pedig az ő esetében sokkal többről van szó. Ez az ember nem egy olyan hajléktalan aki valójában egy drogért reszkető testbe zárt zseni, aki „ihletett” állapotban csodálatos verseket vés mocskos utcai WC-k falára, meg metrószerelvények ablaküvegébe . Nem, Lee Stringerről az első pár oldal elolvasása után kiderül, hogy nem zseni. Ő „csupán” egy hihetetlenül értelmes, nyitott és fogékony elméjű, a végsőkig földhöz ragadt realista író, azzal a kisebb hendikeppel, hogy hajléktalan és igen komoly (úgymond egyoldalú) kapcsolatot ápol a crack nevű füstté szublimáló, illékony múzsával. Ez az ember, egy közel két méter magas, bajszos, szódásszemüveget viselő fekete férfi, akit előbb nézne az ember dokkmunkásnak vagy Village People tagnak, mint írónak. Pedig az, méghozzá olyan, akinek a szintjét sokan szeretnénk megközelíteni, vagy legalább elérni, hogy egy kávé mellett beszélgethessünk vele, és néhány szót hozzánk vágjon.

A könyv 18 fejezetből áll, amelyek eleinte mutatnak valamilye történetiséget, de a kötet közepére átcsapnak külön álló sztrorikba amik Stringer eszébe jutnak írás közben. Először elmeséli azt a felemelő történetet (ez lehet, hogy csöpögősen hangzik, de egy magam fajtának bizony mérhetetlenül érdekes), hogy hogyan indult el egy new yorki hajléktalan az írás útján. Röviden annyi, hogy valahol a Központi Pályaudvar alatt, egy elhagyott folyosón feküdt, teljesen szét volt csúszva az elvonási tünetektől, de nem volt anyaga és ezért hogy elüsse az időt, keresett valamit, amivel kitisztíthatja a pipáját. Egy ceruzacsonkot talált amit valamilyen oknál közben kivételesen inkább elkezdett írásra használni. És írt. 5 órán keresztül. És erre az 5 órára teljesen elfeledkezett a drogról. Elfeledkezett mindenről.

Eután megismerhetjük az utcára kerülésének a történetét, és ezzel együtt végigkísérhetjük a drogfüggőség stációin is, egészen a teljesen kiszolgáltatóttá válásig. Megtudhatjuk milyen volt a 80-as években összetűzésbe kerülni a törvénnyel Amerikában, milyen volt a new yorki utcák söpredéke között tölteni több mint egy évtizedet, milyen volt látni a körülötte lévő emberek folyamatos leépülését, milyen volt másodpercenként emberi tragédiák tömegébe ütközni. És tudja a Kedves Olvasó, hogy mi a legdurvább ebben a sok borzalomban? Hogy Stringer úgy emlékszik vissza rá, mint egy kalandra, amit később szó szerint ki is jelent. A legtiszteletre méltóbb ebben az embernek, hogy megmaradt EMBERNEK, és bármilyen helyzetben is volt, nem vitte rá a lélek, hogy lopjon, segített azokon akiknek tudott, és a saját leleményével és kitartásával elérte, hogy fedél kerüljön a feje fölé. A drogról pedig csupán hiúságból szokott le, meg akarta mutatni önmagának, hogy képes rá. Ugye milyen könnyen hangzik azt, amire másik életük végéig képtelenek. És ebben rejlik Stringer zsenialitása.

Maga a könyv azért nem egy tökéletes remekmű, a 18 fejezet között találunk olyat is, ami sehogy sem kapcsolódik a szerző hajléktalanságához, inkább a Street News lap (ahol íróvá lett, előbb mint rikkancs, később mint szerző, végül mint főszerkesztő – a new yorki Fedél nélkül) egy cikkjének történetét írja le, vagy saját politikai nézeteit fejtegeti olvasi levelek segítségével. Nem ennek a könyvnek a megírása a csúcsteljesítmény, sokkal inkább a megírás és megjelentetés jogának kivívása.  A szerző sohasem akar az olvasú érzelmeire hatni, ezért kicsit száraznak tűnhet a megfogalmazás. legjobban úgy tudnám elképzelni, mintha Lee újság-beli rovatának cikkeit szedték volna egymás mellé. Igazából a végeredmény szempontjából mindegy, hogy hány kevésbé illeszkedő fejezet vagy gondolat van benne. Ez egy olyan ember visszaemlékezése, aki megjárta a Poklot, és képes volt a belülről bezárt ajtót is valahogy kijátszani,kisurranni, hogy krónikása legyen az ott történt dolgoknak, legyenek azok borzalmasak vagy éppen mulatságosak (bizony ilyen is megeshet egy hajléktalannal). A könyv az ilyesmire fogékonyaknak sok fej- és állvakargatással teli, majd az olvasást követően sokáig gondolkodásra késztető olvasmány lehet, de a többieknek is érdekes lehet, hiszen ritkán ül le az ember 252 oldalon át beszélgetni egy drokfüggő hajléktalannal.

A könyv második felében két beszélgetés olvasható, amely Lee Stringer, Kurt Vonegut és egy Ross nevű kérdező (bevallom, kerestem, de az egész könyvben nem szerepel az ő teljes neve) között zajlott le a könyv megjelenésekor, 1999-ben. Itt a két írót az írás folyamatáról, a művek születéséről és irodalom-filozófiai kérdésekről faggatják, általában rettentően nagyívű, túlságosan általános, már-már banális kérdésekkel (kb. olyanokkal, hogy „milyen írónak lenni?”). A válaszok viszont ennek ellenére hol nagyon szellemesek, hol pedig olyan érdekesek, hogy be kellett hajtanom a lapok sarkát, így ha valaha az írásról kérdeznek és okosnak akarok tűnni elég lesz itt kinyitnom, és máris lábaim hever előtt majd a világ. A viccet félretéve, valóban be lettek hajtva azok a lapok, mert nagyon súlyos és mégis érdekes gondolatokat tartalmaznak két végtelenül közvetlen ember előadásában.

Összeségében megért 900 forintot az, hogy sok órát hallgathattam egy öreg homless memoárjait unalmas estéimen, akiről eközben kiderült, hogy remek író, valamit csattanóként beülhettem kedvenc írom és újdonsült barátom mellé egy érdekfeszítő beszélgetésre az írásról.

Kicsi ország nagy reménnyel - sok-sok gondolat a Quimby új lemezéről

Előzmények:

Mikor először meghallottam november elején, hogy lesz új Quimby lemez, azt gondoltam, hogy egy újabb EP, maximum 5 dallal, esetleg mellette némi önismétléssel.
Bevallom őszintén, már jó ideje nem voltam Quimby koncerten. Ennek az az egyszerű oka, hogy meguntam az önismételgetést, hogy lassan én jobban tudtam mi következik, mint a zenekar, és nem nagyon volt kedvem ezredszerre elordítani a Homo defektust, meg elérzékenyülni a Most múlik pontosanra. A tavaly megjelent két EP, az Ajjajjaj és a Lármagyűjtögető, meg, hogy úgy mondjam, nem igazán talált szíven. Előbbiről az Álmod ébren tartot, míg utóbbiról a Cuba Lunaticát találtam értékelhetőnek, Quimby szintűnek. A többi dal vagy komolytalankodás volt (pl. Made in China, Nice day), vagy végtelenül gagyi szöveggel dolgozott (pl: Ajjajaj, Haverom a J.J.Cale). De ez a múlt, és most már mindenki a kezében foghatta a karácsonyfa alatt az új Quimby lemezt, a Kicsi országot.
 17 dal, az bizony nem kevés, majdhogynem lehetett volna duplalemez. Bennem elsőként az merült fel, mikor megláttam a WAN2-ban a tracklistet, hogy nem megy-e a mennyiség a minőség rovására. Kérdésemre a válasz a cikk alján található.
Újdonság?:

A legtöbben azért elégedetlenkednek az új lemez miatt, mert hogy minden dal úgy hangzik mint egy régebbi Quimby nóta. Kérdem én, hogy mi a jobb, ha nem is adunk ki lemezt, hanem ugyanazzal a repertoárral turnézunk hosszú évekig, mint például „kedvenc” MAGYAR zenekarunk az EDDA, vagy   ’urambocsá a Kispál anno, de akkor még olyan szenteket, mint a Stones, nem is említettem. A Quimby 5 éve adott ki legutóbb lemezt, kellett egy új, hogy ne változzanak ők is az országban portyázó fogatlan rockdinoszaurusszá. A lemezt figyelmesen végighallgatva pedig rájövünk, hogy itt nincs szó semmiféle önismétlésről, csak egyszerűen ugyanaz a zenekar játszik, mint az eddigi lemezeket, na de emiatt vesszük meg az albumot, nemde?
Egyébként borító meg a promóciós fotók és plakátok is elég cirkuszi hangulatúak, kevésbe, mint az Ajjajajjnál, de így is leginkább egy cirkuszi vagy vándorzenész társulatra hajaz a Quimby új imidzse, ami a lemezt meghallgatva abszolút megállja a helyét.
Fogadtatás:

Úgy általánosságban jól fogadta a sajtó és a közönség a lemezt, egyedül a végtelen sznobizmusáról és elektronika majmolásáról híres Quart dobálta meg szarral a zenekart. De tőlük ezt már megszokhattuk.  És hogy én hogyan fogadtam? Először odáig voltam, meg vissza, aztán kicsit árnyaltabb lett a kép, míg végül… Na de járjunk végig számról számra, úgy könnyebb lesz befejezni a mondatot!

Dalról dalra:

Intro: Ennek egyáltalán nem látom a létjogosultságát, általában konceptlemezeknek szokott introja és outroja lenni, vagy pedig olyan albumoknak, amiben a dalok egy nagy egységet képeznek, viszont a Kicsi ország egyik halmazba sem illik, arról nem is beszélve, hogy a zenekar tagjai a lemez megjelenése előtt több interjúban is hangoztatták, hogy azért lett Kicsi ország a lemez címe, mert sok, teljesen eltérő dalból áll. Igazából ki lehet ezt az 54 másodpercet bírni, de az album többi részéhez semmi köze nincs, így értelmetlen volt rátenni.
Legjobb szöveg: -

Nem volt kulcsom: Szerintem ez a lemez legjobb dala. A szöveg nagyon király, a plüssmajmos refrén zseniális, ez egy tipikus Quimby nóta, és ez tényleg egy NÓTA, amit még nagyon jó lesz részegen üvölteni koncerteken. Zeneileg is abszolút rendben van, a végén van egy kis zúzás(ocska).
Legjobb szöveg:  „Egy plüssmajommal ketten kéz a kézben”

Ultravaló: Ez a dal először nagyon bejött, főleg a refrén, de aztán többször meghallgatva már árnyaltabb lett a kép. Nagy fekete pont Kiss Tibinek, a „csavarog a holdsugár” részt egy az egyben úgy énekli, mint Charlie. A dalcímben szereplő szóvicc is rettenetes. Magának a dalnak a szövege – főleg a dal elején- engem az Ajjajjajra emlékeztet, az is jó dal volt (legalábbis a kevésbé ortodox rajongók szerették), csak a szövege volt egy kicsit (nagyon) bugyuta a Quimbyhez viszonyítva. És ez is az. A dal főleg zeneileg okés, meg az üvöltős rerfén is jó, de így is elbújhat a lemez többi remek dala között.
Legjobb szöveg: „A puritán ösztön és a szükség vezet/ Szanaszét mardosom a tetemeket”

A bolond meg a gyermek: Itt egy konkrét képet fest elénk Kiss Tibi, szinte látjuk magunk előtt az eszelősen táncoló bolondot, és a piszkos arcú, megilletődött, kétségbeesett kisgyermeket, mögöttük meg a baljós árnyakat a falon, felettük a lángoló tetőt, ne meg azt a girhes, kóbor macskát. Ritka az ilyen konkrét és képszerű szöveg a Quimbytől.
Legjobb szöveg:” Csak a bolond meg a gyermek/ Akik bátran hinni mernek/ Abban amit elibéjük/ Gurigatott a sors”

A szebbik nem és a rondábbik igen: Teljes komolytalanság. A fejemet tenném rá, hogy először a dal szójátékos címe volt meg, és utána készült a dal. Ilyet mostanában nem igazán hallottunk tőlük. Valamelyik  EP-n el tudtam volna képzelni, mindkettőn voltak hasonló vicceskedések, de ide annyira nem illik.
Legjobb szöveg: „Lukat üt a golyó/ Halad egyenesen a szívre gyúrva/ Mint a te szemed Cupido/ Küldönceként eszi magát a húsba”

Sail Away: Valahol egy kritikában olvastam, hogy a szerző szerint jó a lemez, csak az angol nyelvű dalok nem kellettek volna. Nos, szerintem meg annyira kellettek a lemezre, mint egy falat kenyér. Ezek kicsit feloldják a lírai magyar szövegeket. Mert ugye az emberek többsége, aki megveszi az albumot, leül, és várja az olyan Kiss Tibi szövegeket, amire csettinthet, hogy ez igen és egy roséfröccsös, sznob társaságban is bármikor előkaphatja őket, amikor okosnak és műveltnek akar tűnni. Nem véletlen a több elborulás a lemezen, meg a komolytalakodó nóták az EP-ken, a Quimby alapvetően egy rockzenekar és Kiss Tibi sem egy versmondó fiú.  Tehát kellettek ezek az angol dalok, ez is jó, egyszerű, majdnem-egy-gitáros ballada.
Legjobb szöveg: „The sky above the bay is growing grey/We might be special ones if you’d stay/Just for today”

Elviszi a szél: Ez az első zúzós szám, szinte sajnálom a dobot, amit hallhatóan Faszi próbál szétzúzni a dal végére. Ez engem a Káosz Amigosra emlékeztett, a belassulós, csilingelős refrén miatt. A szöveg egyszerű, mint a százas szeg, de itt annyira nem zavar. Amúgy meg a lemez hallgatása közben itt gondol az ember legjobban arra, hogy ez bizony élőben lehet katartikus.
Legjobb szöveg: „Megrágott csontokon csillog a dér/ Tudom egyszer elvisz a szél”

Cukrot öntök: Na, emiatt a dal miatt volt kiakadva az általam már említett Quartos kolléga. Minden féle dac nélkül, de ki kell jelentenem, hogy én bizony nagyon szeretem ezt a dalt. Úgy képzelem, hogy ülök egy totál szétkúrt lakásban, egy kegyetlenül, durvázós házibuli után, éppen kávét csinálok, halál másnapos vagyok, ezért kiömlik a cukor az asztalra, de nekem nincs erőm felszedni, ezért csak lerogyok egy székre és rajzolgatok a cukorba. Közben az előző estén jár az agyam (ami maradt belőle) és azon gondolkodom, hová tűnhetett a csajom. Eközben meg ezt a dalt dúdolgatom magamban. Előre is bocs Tibi, ha valami teljesen más értelme van, és csak én magyarázom bele a saját hülyeségem…
Legjobb szöveg: „Kiskanalammal méricskélem/ Milyen mély a csend – idelenn/ És hogyha van az Úristen/ Hogy van odafenn?"

Turning to the blue: Ez a legkirályabb angol nyelvű Quimby dal, amit valaha hallottam (a másik kedvencem az
első lemezről a Dancing on my grave). A szövege zseniális, az egész nagyon jól össze van rakva, még az egy-két
helyen fellelhető affektáló énekhang is csak hozzátesz az dal egészéhez, a magyar rész is jó ötlet. És ezt volt kár feltenni a lemezre? Ugyan már!
Legjobb szöveg:” I was told by the priest: Hey boy, you’d better open your eyes!/ I felt the pain of the demons in my brain skatin’ on thin ice”

Leszek ma én a tiéd: Ez a dal a lemez egyetlen Liviusos dala. Ami azért nem olyan jó, bár kap egy dalt Kárpáti Dodi is, de azért a Quimby csak úgy sokszínű, ha Livius mester is hergeli a tömegeket néha. Általában egy Quimby fan vagy „kisstibis”, vagy „liviusos”, én az előbbit bírom jobban, de azért az utóbbi nagyobb showman, az ebből a dalból is kiderül. A dal maga, hasonlít az Elvisz a szél-re egy kicsit, abban mindenképp, hogy ez a másik zúzós szám a lemezen.
Legjobb szöveg: „Na gyere vérvörös negyed/ Ma elnyerem a kegyed/ Mea maxima culpa belefér/ Hátraszeged fejed/ Édes amikor kérges tenyerem az öledbe ér”.

Amit kergetek: Ez egy olyan együtt izzadós, dölöngélős szám, van valami hang az első versszak alatt, ami engem egyértelműen birka bégetésre emlékeztet, de ez annyira nem fontos. A legjobb része a dalnak, amikor a zenekar ének-képes tagjai (tehát Tibi,Livius,Dódi és Szilárd) egyesével éneklik a refrént. Ennél a dalnál is eszembe jut, hogy mintha már hallottam volna, na de kit zavar, ha jó a dalà Ez rímel!
Legjobb szöveg: „Nyitva az ajtó/ Berreg a vekker/ Rugdos az ösztön/ Villog az enter”

Tébolyda: A bolond és a gyermek testvérnótája, legalábbis nálam. Itt is nagyon képies a szöveg, látom magam előtt a jelenetet, ahogy megyünk végig a Lipótmező folyosóján, egyenként táncolnak elő a különböző fizimiskájú őrültek, és valahol a sarokban ott ül Tibi, és alig hallhatóan penget valamit a gitárján. A lemeznek ez is egy kiemelkedő dala.
Legjobb szöveg: „Kómában fekvő idegenek/ Fogaik között szorítják/ A remény rózsaszín magvait/ És a fejemben zúgnak a szirénák”

Lepedőország: Sok kommentelő írja a neten jobbra-balra, hogy a Quimby elkurvult, és túl kommersz lett, meg túl mainstream. Na most melyik zenekar merne egy ilyen „dalt” tenni a lemezére ma Magyarországon? Van egy olyan érzésem, hogy senki. De ez nem véletlen, és még a Quimybnek sem áll jól. Én ezt túl művészieskedőnek érzem, a honlapról mondjuk letölteném meghallgatni, de erre a lemezre, amire sok évet vártunk, nem igazán kellett volna. Emiatt a dal miatt úgy érzem, hogy ez nem is egy NAGYLEMEZ, csak az elmúlt években készült összes szám feldobálva egy albumra. Ha pozitív dolgot kéne említenem ezzel kapcsolatban, akkor azt mondanám, hogy legalább Kárpáti Dódi adja elő, egy másik hangját és arcát bemutatva így a Quimbynek.
Legjobb szöveg: -

Gekko boogie: A harmadik angol nyelvű szám, a lemez legeklektikusabb dala. Ki hallott már olyat, hogy egy rock dalban egy gekko sipákolása (vagymi) adja az ütemet? De ez nem is rockdal, sokkal inkább olyan, mintha egy turmixba beledobáltak volna egy kis rockot, egy kis reggaet, néhány amfetamin-származékot, pár trópusi gyümölcsöt meg egy élő gekkót. Amúgy szerintem ez a szám is arra jó, hogy a nagy világmegváltó szövegek súlyát kicsit leveszi a zenekar válláról, és lehetőséget biztosít egy kis egyszerű örömzenélésre meg hülyéskedésre. Ebben nincs legjobb szöveg meg bravúros zenei megoldás, hanem csak nagy adag elszállás meg seggrázás. És ez tök jó.
Legjobb szöveg: -

Jekyll és Hyde: Szerény véleményem szerint a Nem volt kulcsom mellett a lemez legjobb dala. Zúzós zene, nagyon eltalált szöveg, ez tuti koncertkedvenc lesz. Jót tesz neki a dal kétharmadánál lévő szokásos quimbys csilingelős belassulás. Mivel a lemez vége felé van, az ember hajlamos arra gondolni, hogy már hallott hasonlót az eddig hallottak között, pedig nem. Ez a dal teljesen megáll a maga lábán, sőt ha teheti, leginkább még pofán is rúgja az embert.
Legjobb szöveg:” Egyszer aztán megjelent neki az Úr/ És az égboltról a tintakék lazúr/ Egyenesen a fejére csöpögött/Rájött, hogy mindig ott élt a fény mögött”

Kicsi ország: Ebben a dalban Kiss Tibi végigjárja a kicsi országot. Pontosabban annak határát. Tőle jobbra az ország belseje, benne a sok remek dal, amit eddig hallottunk a lemezen, balra tőle meg bizony a GICCS veszélyes, ragadós, cukormázas mocsara. Azt nem állítom, hogy teljesen átlép oda, de a cipőjére nagy mennyiségű vattacukor és közhely, valamint erőltetett rím ragad. Ez a dal nagyon nem jó, de valamiért csak nem bírja ki az ember, hogy ne dúdolgassa.
Legjobb szöveg:” Ne legyen több illúziód a kutyám nem szeret/ Csak a sajtos hamburgered miatt csóválja neked”

Múló idő: Búcsúzuk a társulat, vége az előadásnak, szép volt, jó volt, de már elég volt.  Már mindenki fél gőzzel nyúl a hangszeréhez, Livius be is alszik kicsit az elején, a társulat tagjai az otthoni vacsorára vagy a holnapi előadásra gondolnak már. Lassan eláll a taps, jó ez így a végén, könnyebbé teszi a búcsút.
Legjobb szöveg: „Elcsöndesül minden álom/ Kinyúlt kötött kardigánom/ Molyok rágta éjszakában/ Zászlóként lobog egy nyárfa ágon”

Értékelés:

És akkor most kéne sok okosságot mondanom és ítéletet hirdetnem. Mi sem egyszerűbb . A Kicsi ország egy nagyon jó minőségű magyar lemez. amért bármelyik mai hazai zenekar odaadná a fél karját és akár még a dobosát is. Zeneileg és szövegileg is vannak rajta zseniális megoldások. A probléma az, hogy egy ilyen népszerű zenekarnál az előző mondatnak így kéna hangoznia: Zeneileg és szövegileg is csak zseniális dalok vannak rajta. De nem. Jogos volt a félelmem, a 17 szám bizony sok, 11-12 elég lett volna, és akkor azt mondanám, hogy Kilégzés szintű mestermű. A többi dal meg kijött volna egy EP-n, vagy hasonló. De hát ez nem egy óriási probléma, az ember úgyis kiszűri ami neki bejön, és ez minden hallgatónál más és más. (Személyes véleményem szerint a legjobb dalok: Nem volt kulcsom, A bolond meg a gyermek, Tébolyda, Jekyll és Hyde)

Ezzel a lemezzel a Quimby feltette jó magasra azt a bizonyos lécet, de egyúttal biztosította a főműsoridős, nagyszínpados koncerteket, az idő előtt elfogyó klubkoncertjegyeket, egyeduralkodói címét, amit a Kispál búcsú óta birtokol, a megszokott sikítozó bölcsészlányokat az első sorban, illetve biztosított jó pár kellemesebb reggeli villamoson zötykölődést és ugyanennyi házibulis, részegen youtube előtti üvöltözést.

Best of 2010 - Erős hajrá

Ma hazafelé gondolkodtam azon, hogy miről szóljon az új bejegyzés. A Quimby lemezt szeretném még kicsit ízlelgetni, meg annak neki kell üljek, szeretnék egy komolyabb írást róla. Ezért végigpörgettem az elmúlt év lemezeit, amikor egyszer csak bevillant. Mindenhonnan öntötték ránk az elmúlt év utolsó napjaiban a különböző listákat az év legjobb filmjeiről, lemezeiről, celebjeiről és hasonlókról. Pont én ne kürtöljön világgá, hogy mely lemezeket hallgattam rongyosra tavaly. (Erről eszembe egy régi sztori. Annak idején annyit hallgattam a Franz Ferdinand bemutatkozó lemezét, még az első mp3 lejátszómon, hogy a fájlok egyszerűen "megromlottak". Konkrétan "szétcsúsztak" a számok, külön mentek a sávok, aztán egy idő után sérült állományként kezelte őket a gép. ) Egyébként a tavalyi év zeneileg számomra viszonylag gyenge volt, sokszor volt, hogy szinte nem volt mit hallgatnom, ilyenkor jöttek elő a régi zenéim (Kispál, The Hives, The Killers, Arctic Monkeys, stb.), amik persze retrónak és hiánypótlónak jók voltak, de azért az újdonság varázsát meg sem közelítették. Ezért is örvendeztem annyira az októberi Vad Fruttik lemez kapcsán, végre alami leprolta a hallójárataimról a pókhálót. Aztán az év végét feldobta az új Quimby és 30Y lemez, amik valószínűleg 2011 elejét is uralni fogják. De azért elvétve év közben is voltak jó zenék (pl. Vampire Weekend - Contra, rögtön az év elején), azt be kell ismernem. Akkor lehet, hogy mégse volt olyan gyenge az idei termés? (Doktor úr, olyan bizonytalannak érzem magam. Vagy mégse?)


Na akkor nézzük, miket ért meg tavaly a lejátszókra pakolni. Szerintem.

Klaxons - Surfing the void
Maszkura és a Tücsökraj - Kérlek, így szeress
Vampire Weekend - Contra
Arcade Fire - The Suburbs
Budapest Bár - Volume 3.- Zene
Eszembe jutottál - Főhajtás Cseh Tamás előtt (sajnos)
Kispál és a Borz - Napozz holddal (sajnos)
Quimby - Kicsi ország (végre)
The Drums - The Drums
Vad Fruttik - Fénystopposok
Eels - End of Time
30Y - Városember
Lightspeed Champion - Life is sweet! Nice to meet you!

A lemezek nem sorrendben vannak, hanem ahogy eszembe jutottak! Rangsorolni amúgy is lehetetlen, ezen felül pedig teljesen felesleges lenne. Ha még valami eszembe jut, majd hozzáírom.
Ezeken kívül még bizonyára volt nagyon sok jó zene, például az új MGMT-t még nem volt időm meghallgatni, és Neil Young Le Noise című lemezét is mindenhol dicsérték, az új Kings of Leonról nem is beszélve. Tehát van törleszteni valóm 2010-el szemben, pedig mint tudjuk, nem jó adósságot átvinni az új évre.
Mindenkinek legalább ennyi király új zenét kívánok 2011-re is!