Everybody’s singing the same song for ten years – énekli Julian Casablancas az új album első kislemez dalában, az Under Cover of Darknessben. Megmondom őszintén én ezt magamra vettem, és csupán annyit tudok felhozni mentségemre, hogy mindenről a The Strokes tehet. Ugyanis azzal, hogy kereken 10 (!) évvel ezelőtt letették az asztalra a rockzenét t a sírból kirángató, zseniális bemutatkozó lemezüket, az Is This It-et, egy jó időre beköltöztek a hifimbe, és legalább 3 jegyű a száma annak, hogy hányszor hallgattam meg azt a zseniális albumot. Azóta jöttek ki újabb lemezek is, a kritikusok szokás szerint le is köpdösték őket sorra, és a kárörvendők már dörzsölték a tenyerüket, hogy egy újabb egylemezes csodazenekarral van dolgunk, akikről végül kiderül, hogy tényleg akkora koszos senkik, mint amilyennek ki akarnak nézni az imidzsükkel. Mert hogy imidzsük az van. A teljes szétesettség, a szüntelen dohányzás, a kopott bőrdzsekik és a sportcipők amilyen közhelyesek, olyan rohadt menők. Bár nem nehéz előadni a szétesettet annak, akit már 14 évesen Svájcba kellett vinni alkoholelvonóra. (Csablancas) Én a magam részéről a többi lemezüket is nagyon szeretem (bár a legutóbbin tényleg kb. 5-el több szám van a kelleténél), de azt be kell látnom, hogy a debütáló albumhoz hozzá se tudnak szagolni. És akkor el is érkeztünk 2011-be, ahol is sokéves hallgatás után új The Strokes albumot foghatunk a kezünkbe (ha van még ember rajtam kívül, aki használ CD-t). Állítólag a lemezt úgy készítették, hogy nem is találkoztak a tagok, hanem e-mailben küldözgették egymásnak a hangmintákat és dalkezdeményeket. És hogy ennek fényében milyen lett az új lemez? Hát olyan „izés”.
Az igazság az, hogy ezen a lemezen is túl sok szám van. A baj azonban az, hogy összesen 10 dal van a lemezen. Akkor az egy szar lemez? A válasz egyértelműen nem. Nekem a magam részéről az a problémám, hogy én ezt a zenekart egy tökös, letisztult rock and roll bandának ismertem meg, és így nem tudom tolerálni a zenéjükben az elektronikát. 3 dalban van jelen komolyabban az elektronika, azok sajnos gagyibbak is. Sőt, a Metabolism című dalban Casablancas egy az egyben Matt Bellamy-t nyúlja, ami azért a Strokestól több mint necces. Viszont mielőtt leszedném a keresztvizet az Angles-ről egyből a védelmére is kelek. A lemeznek több mint a fele király, dögös, seggrázós, hangosan éneklős, tarkón baszós. A már említett első kislemez dal és a Taken For A Fool az év slágerei egyenlőre nálam, és minden egyes meghallgatásuk után elmorzsolok egy könnycseppet, hogy a kedves fesztiválszervezők miért nem tudják már kitörölni a telefonjukból a Prodigy meg a Chemical Brothers számát és helyette rácsörögni a Strokes-os srácokra, hogy jöjjenek már ide is megmutatni, mi is az a rock and roll. Sőt, ha már kitomboltuk magunkat a Gratisfaction-re is, ami ugyancsak a lemez egyik jó pillanata, akkor szipoghatunk a jó öreg Casablancassal a Call Me Back és a Life Is Simple In The Moonlight alatt, amelyek a lassabb vonalat képviselve is jól eltalált dalok.
Összességében két dolgot állapíthatunk meg az Angles-el kapcsolatban. Az egyik az, hogy ugyan semmivel se jobb, mint a Strokes előző két lemeze, de nem is rosszabb, és bőven vannak rajta király dalok, amikre akár bulizhatunk is, ha van az ismerőseink között olyan, akinek a zenei szűrője ismeri a Flour, SP és Lady Gaga nevű trójai falovakat, melyek szépen felzabálják az ember agyát, és csatlakozik hozzánk.
A másik dolog meg az, hogy ha nagy leszek, Julian Casablancas akarok lenni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése