Fény a nem létező alagút végén - néhány szó a Vad Fruttik Fénystopposok c. lemezéről

A Vad Fruttikat a nagyérdemű kritika (pl. quart.hu) szereti azzal lehúzni, hogy nincsen saját, hangjuk, stílusuk, és igazából ők se tudják mit akarnak, ennek köszönhető, hogy az eddig megjelent 3 lemezük merőben eltérő, mintha három különböző zenekar rakta volna össze. De kérdem én, lehetne azért bántani egy zenekart, mert egymás után megjelentette a Joshua Tree-t, a Nevermind-ot és a Bors őrmestert? Ugye, hogy nem? A bökkenő az, hogy a Fruttik lemezei azért közel sem mozognak ilyen színvonalon.
Az első lemez, a Rózsikámnak digitálisan egy elég komoly komolytalankodás volt, és valóban furcsán hatott egy lemezen a már-már Kovbojok-szintű Sárga Zsiguli és az elég szuicid hangzású Nekem senkim sincsen. Egyébiránt, nekem utóbbi dal nyerte el először tetszésemet a zenekar munkásságából, kábé hetedikes koromban. Furcsa volt hallani a kispálos metaforás, találd-ki-mit-jelent szövegek után azt, hogy tényleg szar, be vagyok piálva, hányok, senkim sincs, ilyen egyenesen leírva egy viszonylag élvezhető zenén, nem pedig valami metálos hörgésen. De ennek ellenére ez szerintem egy igen gyenge lemez volt, néhány jobb számmal. A második lemez, Az egy éjszaka bohémiában már a címéből sejtetett, hogy itt ismét a komolytalanabb végét fogták meg a dolognak. DE ezen a lemezen már volt több nagyon jó nóta.(Bús szamba, Kemikáliák, Úgy fáj [csillagos ötös], Hervadó virágok [szintén, köszönet Szécsi Pali bácsinak]). Ezek a dalok viszont teljesen máshogy szóltak, mint a bemutatkozó lemezen lévők. A srácok zeneileg ugrottak pár lépcsőfokot (vagy talán egy emeletnyit is).
 Ekkoriban voltam először Vad Fruttik koncerten. És el is érkeztünk ahhoz, hogy miért nagy ászok Likó Marcellék. Először is a csávónak nagyon jó hangja van, és élőben egy az egyben villant egy lemezminőségű vokált, és zeneileg is teljesen rendben vannak live üzemmódban is. Ezenkívül ami felettébb szimpatikus, az a zenekar és a közönség közötti kapcsolattartás. E-mailben, facebookon, iwiw-en, vagy személyesen is fordulhatsz a frontemberhez, tuti, hogy kapsz tőle választ, egy félmosolyt, nem az a fajta, aki a backstageben rejtőzik és csak addig látod, amíg kapucniban elrohan a turnébuszig, és a rajongókkal közös képeken is mosolyog, nem  úgy néz ki, mint akit leöntöttek egy vödör szarral. Tényleg egy kedves figura.
Tehát összefoglalva, 2010. októberéig volt egy szimpatikus zenekarunk, két közepes(ecske) lemezzel és pár állat koncerttel. De aztán jött a Fénystopposok, ami írd és mond, egy JÓ lemez lett. Eddig a legjobb. Ja és persze, megint teljesen más a hangzása mint az előzőeknek. A dalok 2 szám kivételével borúsak, depresszívek mind zene, mind szöveg szintjén. A halál, a testi és lelki fájdalom, a kilátástalanság minden dalra ránehezedik. Viszont ezek a dalok olyan jól ki vannak találva, olyan jól szólnak, hogy nem tűnnek el a súlyos gondolatok alatt, sokkal inkább felemelkednek hozzájuk. Na de járjunk végig dalról-dalra a végső ítélethirdetés előtt.
A nyitószám, a Lehetek én is már régóta halálra volt játszva az MR2-n, minden szempontból rendben van, leginkább egy rockosított Máté Péter feldolgozásra hasonlít. Ezt követi a Diszkós, ami egy diszkóbalesetet ír le, nagyon hűen, és ahogy mondani szokás, nem áldozzák fel a történetet a rímek oltárán, nincsenek erőltetett sorvégek, nagyon jól egyensúlyoz, és talán ebben van a legtöbb instrumentális rész a lemezen. A harmadik szám az egyik kivétel, a Boroskóla, ami mintha az előző bohém lemezről maradt volna le, de azon kívül, hogy kicsit kilóg az említett okok miatt, mégis egy kis felszabadulás egy diszkóbaleset és egy öncsonkítás között. Véleményem szerint ez a dal lehetne az új Ha az életben, a refrénje abszolút ugyanolyan részegen, együtt üvöltős, csak a többi szövegrész meg a zenéje nem olyan pörgős, slágeres (gagyi). Ezután a Goa című dal jön, ami szerintem nem jó. Sőt. A szövege elég kapkodó, itt néha erőltetettnek érzem a rímeket, hasonló témában sokkal nagyobbat alkottak a fiúk, az előző lemezen a Kemikáliákkal. Tehát ez az egyik gyenge dal a lemezen, a másik, pont az ezt követő Városlakó. Ennek a szövege annyira béna, hogy még az első lemezen is kirítt volna. A zenéje is egyszerű mint a százas szeg, ez simán lemaradhatott volna a lemezről. Szerencsére innentől jobbnál jobb dalok jönnek. A Limonádé a másik vicces dal a lemezen, de abszolút jól össze van rakva, így ismét csak egy kis kikapcsolódást nyújt a súlyos témák között, és ügyesen egyensúlyoz a gagyi és az aranyos határán. Ezután jön az Embergép és a Bálban című számok, mindkettő társadalomkritikus, de nagyon jól megírt szöveggel. A Nem hiszek egy felelet Zorán Apám hitte című dalára (bár ezt a tanult kolléga a quart-hu-n nem tudta, egyszerűen gagyinak titulálta, és fingja sem volt, hogy hogy lehet ilyet kitalálni), ugyanolyan depresszív mint az előzőek, de ugyanolyan remek is. Az Üvegszilánkkal egy érdekes szerelmi vallomás, eléggé elszállós lesz a végére, de nekem tetszik, egyik kedvencem (azonban el tudom képzelni, hogy valakinek ez már sok). Az utolsó két dal közül az előbbi, a Lehunyom szemem a lemez legsötétebb dala, a Béke presszóban már kezd világosodni, így nem teljes letargiában jutunk el a lemez végére. Maga a lemez is világosságot hoz, a Vad Fruttiknak ugyanis ezzel a lemezzel sikerült kilépni a Sárga Zsiguli árnyékából, de nem ülhetnek a babérjaikon a Béka presszóban, és már azt sem mondhatják, hogy senkijük sincsen, hiszen novemberben két egymást követő napon megtöltötték az A38 hajót. Nincs más hátra, mint tartani a szintet, ugyanilyen jó koncerteket nyomni, ugyanennyit törődni a közönséggel és kit érdekel, ha a következő lemez merőben máshogy szólni, ha ilyen jó dalok lesznek rajta?